Szelíd lankáikkal, zabolátlan, vagy éppen archaikus szépségükkel lenyûgözõ hegyvidéki tájak, festõi völgyek, a régmúlt emlékeit õrzõ, õsi települések, nagynevû városok: mindez egyszerre jellemzi, de korántsem adja vissza azt a sokszínûséget, amely e természeti és történeti értékekben egyedülállóan gazdag táj sajátja. A három megyét (Fejér, Veszprém, Komárom-Esztergom) magába foglaló Közép-dunántúli régió természetes határait délen a Balaton és a Velencei-tó vonala, ill. a Mezõföld, nyugaton a Kisalföld, északon és keleten a Duna jelenti.

Területét szinte teljesen elfoglalja a Dunántúli-középhegység tömege - a Balaton-felvidék platója, a Bakony, Vértes, Gerecse vonulatai, délen a Velencei-hegység õsi rögei -, melyhez szervesen kapcsolódik északkeleten a Pilis-, és a Visegrádi-hegység ('Dunakanyar), valamint a Budai-hegység. A hosszabb-rövidebb túraútvonalakat bejáró turista elõtt feltárul e lépten-nyomon változó nagytáj minden rejtett értéke, különlegessége: a Magas-Bakony hegyhátai, barlangjai, az Ördögárok, vagy a Cuha-patak szurdokvölgye, a Vértes magashegyeket idézõ bércei, a Velencei-hegység ingókövei, Somló, Pannonhalma festõi panorámája, a vadregényes erdõk, a geológiai, állat-és növényritkaságokat õrzõ természetvédelmi területek, arborétumok, a szépen mûvelt, tradicionális borvidékek. A paleontológia, ill. a régészet szenzációs leleteire bukkantak e régióban: Iharkúton találtak rá Európa egyik leggazdagabb és legváltozatosabb késõ kréta idõszaki gerinceslelõhelyére (az elsõ magyarországi dinoszaurusz lelõhelyre). Vértesszõlõsön egy néhai elõembertelep maradványaival együtt került elõ a "homo erectus paleohungaricus", "Sámuel" tarkócsontja. A Közép-Dunántúl a történelem elõtti idõkbe visszanyúló múltját kivételes történelmi, régészeti emlékek sokasága bizonyítja. Az az újkõkori, bronzkori népesség tárgyi emlékein kívül számos emlék tanúskodik a kelták, a rómaiak, az avarok jelenlétérõl. A "magyar államiság bölcsõje", "Királyi Régió": a Közép-Dunántúl hangzatosnak tûnõ jelzõi korántsem túloznak. Várai, városai, települései - Veszprém, Székesfehérvár, Zirc, Tata, Várpalota, Nagyvázsony - építészeti, régészeti, történeti emlékei magyar régmúlt hagyományainak legfõbb õrzõi.

A Bakony, a Bakonyalja, és a Pannonhalmi-dombság

AA Bakony a Dunántúli-középhegység délnyugati, utolsó tagja, keletrõl a Móri-árok és a Mezõföld, északról a Kisalföld, nyugatról a Zala völgye, délrõl a Balaton határolja. Kialakulásában döntõ szerepet játszott a tenger jelenléte, hiszen e területet az évmilliók során többször borította mély, sós vizû, vagy sekélyebb édesvízi tenger. Ennek következménye a vidéket borító vastag üledékes mészkõréteg, amelyet az idõk során a különbözõ geológiai geológiai mozgások összetörtek, és megemeltek. Így alakult ki a hegység mai képe, a nagy törés-és repedésárkokkal (várpalota-veszprém-devecseri-árok, és a veszprém-nagyvázsony-diszeli-árok) elválasztott hegysorok, amelyek több medencére, kisebb fennsíkokra tagolják a hegységet. A Bakony hat, egymástól jól elkülöníthetõ természetföldrajzi kistájra tagolódik: Északi-Bakony (Öreg-, vagy Magas-Bakony), Déli-Bakony, Balaton-felvidék, Tapolcai-medence, Keszthelyi-hegység, Pannonhalmi-hátság (Sokoróalja). Középhegységi tájjal inkább a Magas-Bakony vidékén találkozhat az utazó, a devecseri törésvonalból hirtelen kiemelkedõ, 300 m magas platóján kupolaszerûen sorakoznak a hegyek (Kék-hegy, Papod, Fekete-Hajag, Som-hegy, ill. a legmagasabb, a Kõris-hegy [709 m], déli peremén az Öreg Futóné, Várberek, Sárberek). A hegyhátak között fennsík jellegû medencéket fognak közre (Bakonybéli-, Hárskúti-, Lókúti-, Zirci-medence).

Az Északi-Bakony veszprém-zirc-veszprémvarsányi törésvonaltól keletre fekvõ, Keleti- (vagy Palotai-) Bakonynak nevezett részét ugyancsak jelentõsebb hegycsúcsok (pl. Öreg Ámos, Márkus szekrénye) tarkítják. A Déli-Bakony hegyei - egy-két kivételtõl eltekintve (Kab-hegy, Üsti-hegy) már jóval alacsonyabbak, nyugati, részben bazalttakaróval fedett része már inkább dombsági tájakra emlékeztet. A Kab-hegy és az Agár-tetõ között fekszik a Taliándörögdi-medence. Tõlük délre-délnyugatra fekszik a Balaton-felvidék 100-200 m magas, hegysorokkal, hangulatos medencékkel (Káli-, Pécselyi-medence) tagolt, hullámzó fennsíkja, a festõi szépségû tanúhegyekkel (Badacsony, Szent-György-hegy, Csobánc, Haláp) teletûzdelt Tapolcai-medence, ill. a Keszthelyi-hegység, s annak bazaltcsúcsai (Rezi, Kovácsi-hegy). (lásd még: Balaton-felvidék).

A Bakonylegkedveltebb kirándulóhelyei, ill. túraútvonalai közé tartozik a Cuha-patak mészkõbe vágódó vadregényes völgye, az Ördögárok mély szurdoka (itt található az Ördöglik, a hegység legnagyobb barlangja), vagy a Gaja-patak völgyének vízesése, az ún. Római-fürdõ. A Bakony hegyei közt megbúvó, vagy épp büszkén magasodó õsi települések, várak, kolostorok, városok múltjukkal, az általuk megtestesített hagyományokkal a magyar történelem, kultúrtörténet õrzõi, és igazi kincsei. A Bakony területét, ahogy a Dunántúlt is, csak 900-ban szállták meg Árpád Ecilburgnál (Óbuda) gyülekezõ honfoglaló magyarjai. A fejedelem a középen támadó hadak vezérének, a Veszprémet, Vasvárt, és Tihanyt elfoglaló Õsbõnek adományozta e területet. Veszprém közelében gyõzte le 997-ben István az õsi törzsi-nemzetségi rendszert képviselõ Koppányt. Az õsi, samanisztikus hitvilágnak azonban még sokáig menedéke volt a Bakony, ahogy azt a fennmaradt bálványok, áldozókövek (pl. Bakonybél) tanúsítják. Nem véletlen tehát, hogy a Bakony szívében, Bakonybélben alapították az egyik legelsõ hazai bencés apátságot, ahol hosszabb idõt töltött Szent Gellért püspök is. A legrégebbi települések közé tartozik Veszprém, a "királynõk városa", amelyet István adományozott feleségének, Gizellának. (Itt, a Veszprém-völgyi görög apácakolostorban készült a koronázási palást is, a hagyomány szerint a királyné közremûködésével). Vára, amely ma is elõkelõ szépséggel magasodik a Séd völgye felett, egyedülálló mûemlékeket õriz: a Szent Mihály-templomot, a magyarországi romanika építészetének egyedülálló emlékét, a gótkus stílusú, freskókkal díszített Gizella-kápolnát, vagy az egykori királynéi palota helyén emelt barokk érseki palotát, Fellner Jakab alkotását. A "Bakony szíve", Zirc ciszterci apátságát III. Béla alapította 1182-ben, mai barokk, ill. klasszicista épületében található a Reguly Antal Mûemlék Könyvtár. Arborétuma természetvédelmi terület. Román kori építészetünk jelentõs emléke Litér és Öskü temploma is. A Bakony jelentõs települése a híres iskolaváros, a "Dunántúl Athénjaként" is emlegetett Pápa. Egykori nevezetes vára helyén ma a barokk Esterházy-kastély áll. Várpalota fõ nevezetessége az Újlakiak által épített Palota vára, a Kastélydombon álló barokk Zichy-kastély, ill. a közelében található Pusztapalota (Bátorkõ vára). A híres erõsségek közé közé tartozik Kinizsi-vár a Nagyvázsonyban, Csesznek festõi várromja, a Balaton közelében Szigliget, Csobánc, Rezi, Tátika, a Kisalföld peremén Somló, Sümeg. A Déli-Bakony központja, Ajka elsõsorban nagy múltú, világszerte ismert üvegkristály-gyártásáról nevezetes. S ha már iparmûvészet, nem szabad megfeledkezni Herendrõl, s az itt készülõ, világszerte ismert porcelánokról sem. A Bakony falvai a népi építészet , és mesterségek - fõként a famûvesség - számos emlékét õrzik. A néphagyományok apropóján pedig véletlenül sem szabad megfeledkezni a népmondák híres-hírhedt bakonyi betyárjairól: Sobri Jóskáról, Savanyú Jóskáról, Oroszlán Paliról.

Vértes-hegység

A Vértest a Bakonytól a Móri-árok, a Gerecsétõl a Tatai-árok választja el, észak felé az Által-ér völgyébe, délen a Zámolyi-medencébe simulnak lejtõi. Árkokkal szabdalt, sasbérces középhegység, - amelynek tömege elsõsorban földtörténeti középkori dolomitból, és mészkõbõl épül fel-, meredeken emelkedik peremterületei fölé. Legmagasabb csúcsa a Nagy-Csákány (487 m). A könnyen pusztuló, karsztosodó kõzetekbõl változatos, sokszor magashegyeket idézõ felszínformák- meredek sziklafalak, sziklaletörések, sötét, mély szurdokvölgyek-alakultak ki, belsejük kisebb-nagyobb barlangokat rejt ( közülük legnagyobb a Báracházi-barlang Csákvár határában). A Vértes kistája a Vértes-fennsík, - e szerkezeti vonalakkal határolt, szinte teljesen erdõkkel borított sasbércvonulat -, a Vértes peremvidéke, ill. a Gánti-medence, utóbbi a hegységet kettéosztó ÉNY-DK irányú árkos süllyedékben. A hegység északi és nyugati elõterében húzódó Vértesalji-dombsághoz is több kistáj, így a Bársonyos, az Által-ér-völgy, ill. délnyugaton a Móri-árok tartozik. A Vértes harmadidõszaki üledékei jelentõs ásványkincseket (barnaszén, bauxit) rejtenek, amelynek következtében e vidéket - fõleg a szocialista idõszakban - az intenzív iparosítás jellemezte, amely sok helyen gyökeresen megváltoztatta a környezet eredeti állapotát. A Vértesi Tájvédelmi Körzet létrehozásának egyik fõ célja éppen az volt, hogy az erõsen iparosodott térségek (Oroszlány, Gánt, Tatabánya) pusztító jelenléte ellenére megõrzõdjenek a hegység természeti értékei. A Vértes legnagyobb részét szubmontán bükkösök, gyertyános-tölgyesek borítják. Az eltérõ éghajlati feltételek a mikroklíma, s ezzel a természetes növényzet rendkívüli változatosságát eredményezik. A gyorsan felmelegedõ déli lejtõk szubmediterrán jellegûek, növényzetét épp ezért dolomit sziklagyepek, cserszömörcés karsztbokorerdõk alkotják, de elõfordul több egyedi, szubmediterrán növényfaj is (sziklai üröm, sulyoktáska). A nedves, hideg szurdokok ezzel szemben alhavasi jellegûek, szubalpin flórával rendelkeznek - egyik legnevezetesebb példája a szigorúan védett Fáni-völgy. Igazi ritkaságnak számít a jégkorszak elõtti idõkre emlékeztetõ, mediterrán keleti gyertyánosok (pl. a csákvári Haraszt-hegy). Szigorúan védett, ezért csak korlátozottan látogatható a pátrácosi bükkös, és a mindszentpusztai ciklámenes erdõ is. A Vértes állatvilága hasonló a Bakonyéhoz, külön említést érdemel ritka fajokban gazdag madárfaunája (parlagi sas, kerecsensólyom, kövirigó). A hegység lábánál húzódó néhai mocsárvilág maradványa a vizes, lápos Csíkvarsai-rét, amely a vízi madárvilágnak nyújt kiváló élõhelyet (bíbic, nagy póling, nagy goda, pajzsos cankó stb.).

A Vértes földtani felépítésérõl (egyben nem is olyan régen még igen jelentõs bauxitbányászatáról) a Gánt-Bányatelepi Bauxitbányászati Múzeumban kaphatunk képet. A történelem elõtti korok egyik világszenzációt jelentõ lelete épp itt a Vértesben került elõ: a vértesszõlõsi elõembertelep (természetvédelmi terület) a paleolitikumban (mintegy 350 000 évvel ezelõtt) itt - egy melegvizû forrás mellett - megtelepedett elõembercsoport tûzhelyeit, kavicseszközeit, ill. megkövesedett csontjait õrizte meg. Megmaradtak megkövesedett lábnyomaik (a legrégebbi ismert emberi lábnyomok). Ugyancsak e helyen bukkantak rá az 1960-as években a "Samu" névre keresztelt elõember ("homo erectus paleohungaricus") maradványai, tkp. nyakszirtcsontja. A Vértes történelmi, kultúrtörténeti emlékei szintén rendkívül figyelemreméltóak. Neve a korai magyar hadtörténelem nevezetes eseményének emlékét õrzi: III. Henrik német császár az országra támadó hadseregét I. András és Béla herceg seregei meghátrálásra késztették, a helyet, ahol a menekülõk fegyverzetüket, pajzsaikat, vértjeiket elhajigálták, a mai napig Vértes-hegységnek nevezik. A vidéket a középkorban a Csák nemzetség birtokolta, váraik romjai mai is ott magasodnak a Vértesben: Oroszlány közelében a Csáki-vár (14. sz.), az Oroszlánkõ, a Gerencsér-vár (13. sz.). Vörösmarty Mihály híres verse, a "Szép Ilonka" helyszíne a Vitány-vár (Vértessomló) közelében fakadó Szép Ilonka-forrás, ahol a költemény szerint az álruhás Mátyás király ült "hosszú, méla lesben", s várt "felajzott nyílra gyors vadat". Csókakõ a falu felett emelkedõ várrommal, remek boraival, a táj szépségével válhatott a falusi turizmus egyik kedvelt központjává.

Gerecse-hegység

A Gerecse felépítését, kialakulását, tagolását tekintve is igen közeli rokona a Vértesnek. Észak-déli irányú, 400-600 m magas sasbérces vonulatának részeit törések, eróziós völgyek, medencék (Héregi-, Tardosbányai-, Tarjáni-, Vértestolnai-medence) választják el. Összetört, és kiemelt rögei (Nagy-Gete, Szénás-hegy, Öreg-Kovács, Gorba-tetõ stb.) monumentális szépséggel emelkednek a Duna völgye fölé, legmagasabb csúcsa a Nagy-Gerecse (633 m). Alapkõzete - a triászban és a jurában (földtörténeti középkor) kialakult mészkõ itt is számos barlangot rejt, közülük a legnagyobb a Nagy-Piszlicén található. A Gerecse egyik érdekessége, hogy a mészkõben sok helyütt az egyszerû érdeklõdõ is rálelhet több millió éves élõlények lenyomataira, mészvázaira. A földtani természetvédelem látványos, nemzetközileg is elismert bemutatóhelye a Tatai Kálvária-domb Természetvédelmi Terület. Az elhagyott kõbánya a földtörténeti középkor kõzeteinek, õsmaradványainak (sekélytengeri élõlények, Megalodus kagylók stb.) igazi szabadtéri múzeuma, egyben Magyarország egyik földtani alapszelvénye. (Nagy jelentõségûek az itt elõkerült, újkõkorból származó kõfejtõ eszközök is). A hegység másik geológiai nevezetessége a márványszerû, vörös színû mészkõ, a piszkei és tardosi "vörös márvány", amelyet a középkorban is elõszeretettel bányásztak, s olyan reprezentatív építkezéseknek szolgált alapanyagául, mint a visegrádi és budai királyi palota, vagy az esztergomi Bakócz-kápolna. A Gerecse központi részét - ahol a Gerecsei Tájvédelmi Körzet található - a mai napig viszonylagos épségben, érintetlenül fennmaradt, gazdag állatvilággal rendelkezõ erdõségek borítják. Legszebb - a Nagy-Somlyón, a Nagy-Pisznicén, az Asszony-, valamint a baji Lábas-, valamint -hegyen található - részei fokozottan védettek, de a kijelölt ösvényeken ezek is látogathatók. Természeti védettséget élvez még a tatai Öreg-tó, ill. ugyanitt az erdei- és fekete fenyves is. Ugyancsak fokozottan védett az Agostyán mellett található gyönyörû arborétum, ahol számos ritka faj - mocsári ciprusok, cédrusok, mamutfenyõk - megtekintésére nyílik lehetõség. A Gerecse természetes növényzete korántsem mutat akkora változatosságot, mint a Vértes flórája, ennek okai feltehetõen éghajlati-mikroklimatikus okokban keresendõek. Jellemzõ társulásai a cseres tölgyesek, a völgyekben, ill. a magasabb részeken gyertyános tölgyesek, és bükkösök.

Nagy területeket borítanak a sajmeggyes - gyakran cserszömörcével elegyes -karsztbokorerdõk, a kopár dolomitfelszíneket sziklagyepek, lejtõsztyepprétek fedik. A ritka, igen értékes növényfajok közé tartozik a jégkorból fennmaradt magyarföldi husáng, ill. a Borbás-kerep, kék szamárkenyér. A faunájához tartozó emlõsök (vadmacska, muflon, nyuszt) mellett külön említést érdemel igen gazdag, ritka ragadozókban (kerecsensólyom, parlagi sas) gazdag madárvilága (kövirigó, holló, stb.). A Gerecse kultúrtörténeti látnivaló közé tartozik Sándor Móric bajnai kastélya, ill. Agostyán, Tardos, Vértestolna a népi építészet szép emlékeit õrzi. A hegység északi elõterében, a hegység és a Kisalföld találkozásánál fekvõ Tata kimagasló mûemlékek egész sorával hívja fel magára a figyelmet. Gyakran nevezik a "vizek városának" is: egyedülálló hangulatát fõként nagy tavainak (Öreg-, Fényes-, és a Cseke-tó) köszönheti, melyeket több mint 100 forrás táplál. Az Öreg-tó partján álló, romantikus látványt nyújtó Öregvárat (gótikus, 13.-15. sz.) még a Lackfi-család építette, nagyszabású kiépítése Zsigmond király nevéhez fûzõdik, aki szívesen tartózkodott falai között.

Velencei-hegység és a Velencei-tó

A Fejér-megyében fekvõ Velencei-hegység lankás, délnyugat-északkeleti vonulata hazánk - geológiai értelemben -legidõsebb hegysége: magját közel egymilliárd éves, a földtörténeti ókorban, a Variszkuszi-hegységképzõdés idején kialakult gránit alkotja. Legmagasabb pontja a Meleg-hegy (352 m). A gránit sajátos lepusztulásformái különleges és látványos sziklacsoportokat produkálnak, elsõsorban Pákozd és Sukoró környékén: az évmilliók során a belsõ erõk, a szél és esõvíz együttesen hozták létre a hatalmas, egymagukban álló, vagy egymásra támaszkodó ún. ingóköveket. E különleges élményt nyújtó, mesébe illõ alakzatok legszebb példái az Oroszlán-kõ sziklái, a Pandúr-kõ, valamint a Meleg-hegy, ill. a Csöntér-hegy környékén található legömbölyített, zsákformájú gránittuskók. E terület ma geológiai-természeti értéke miatt védelem alatt áll (Pákozdi Ingókövek Természetvédelmi Terület). A Velencei-hegység területének közel felét - különlegességnek számító - mészkerülõ és molyhos tölgyesek borítják.

A mezõgazdasági területeken jelentõs a szõlõk aránya (Velencei-Etyeki borvidék). A Velencei-tó hazánk egyik legkedveltebb üdülõövezete, turisztikai célpontja, amely egyúttal kivételes természeti értékekkel is rendelkezik. Maga a tó földtani vonatkozásban fiatal, alig húszezer éve alakult ki. Valaha a Dunántúl egyik legjelentõsebb, a mainál jóval nagyobb mocsaras, lápos, nádrengeteggel borított vízivilágának a része volt, amely a tó északnyugati részeitól a Dinnyési Fertõn át egészen a Sárrétig húzódott. A mára erõsen feltöltõdött tó mélysége korábban meghaladta a 4 métert, ám vízjárása igencsak szeszélyes volt: idõnként kiszáradt, csapadékos periódusokban gyakran a déli parti részeket is elborította a víz. A vidék legfontosabb vízfolyása a Vértes délkeleti lejtõin eredõ Császár-víz, mely a Zámolyi-medence vizeit összegyûjtve ömlik a Velencei-tóba, s biztosítja annak fõ vízellátását. A Velencei-hegységbõl érkezõ hat patak közül a pákozdi Bella-patak a legjelentõsebb, ennek folytatásában található a mesterséges Bella-tó, mely kedvelt kirándulóhelyként is ismert. A Velencei-tó vízszintjének stabilizálását csak az 1960-as években sikerült megoldani a - Dinnyési Fertõ szabályozásában is szerepet játszó - Dinnyés-Kajtori-levelezõcsatorna megépítésével. Ezt elsõsorban a déli parton kiépült, igen látogatott fürdõ- és üdülõkörzet (Gárdony, Velence) környezetének biztosítása indokolta.

Mezõföld, Sárrét-völgy, Sárvíz

A Mezõföld tulajdonképpen az Alföld része, annak a Duna jobb partján fekvõ középtája: északon a Bakony, a Velencei-hegység, a Bicske-Zsámbéki -medence és a Budai-hegység, nyugaton Külsõ-Somogy és a Balaton, délen-délnyugaton a Tolnai-dombság, keleten a Duna völgye határolja. Felépítése, domborzata átmenetet jelent a Dunántúli-dombság és az Alföld között. Alapzatát az évmilliókkal ezelõtt, a Pannon-tengerbõl származó agyagos üledékek alkotják, amelyre a negyedidõszakban folyóvízi homok, majd lösz rakódott. A pleisztocén és a holocén szerkezeti mozgásai aztán sakktáblaszerûen feldarabolták a vidéket, felszínét folyóvölgyek tagolták. Kistájai (Érdi-ecseri-hátság, Váli-víz-síkja, Közép-Mezõföld, Velencei-Medence, Sárrét, Sárvíz-völgy, Dél-Mezõföld, Enyingi-hát, Kálóz-Igari löszhátak, Sió-völgy) közül külön kiemelendõ a Sárvíz-völgye, és a Sárrét. A Sárvíz-völgy Természetvédelmi Körzet az élõhelyek rendkívüli változatosságával hívja fel magára a figyelmet. Éppúgy találkozhatunk szikesekkel, nedves és száraz rétekkel, mint mocsarakkal, természetes és mesterséges tavakkal. A táci rét nyomokban ma is õrzi a Mezõföld õspusztagyepeit, e homokpuszta számos védett, ill. fokozottan védett növényfaj (pl. orchideafélék) élõhelye. Sok tekintetben hasonló hozzá az Albai-rét (ill. a hozzá kapcsolódó, fokozottan védett Csikó-rét), melynek magasabban fekvõ részein homokpusztarét, a mélyebbeken mocsárrét alakult ki. A szikes tavak (Fényes-, Sós-tó) - melyeket rekettyefüzes-kõrises láperdõ, mocsárrét határol - a vízimadarak igazi paradicsoma, számos védett faj (gulipán, piroslábú cankó, bíbic, kislilék, nagykócsag, danka-és szerecsensirály, fekete gólya, rétisas, stb.) költõhelye, a kis szigeteken hatalmas gémtelepekkel. (A terület költési, ill. vonulási idõben egyáltalán nem látogatható).

Ugyancsak országos jelentõségû a Sárréti Tájvédelmi Körzet: a pleisztocén idején kialakult, kb. 12 km hosszú, 5-8 km széles lápmedence egykor a hatalmas, egészen a Tolnai-dombságig húzódó mocsárvilág része, északi határa volt. Hajdan rendkívül gazdag lápvilágából a 19. sz-i vízrendezések után igen kevés maradt meg. Területén ma megmûvelt földek, vagy árvalányhajas sztyepp-, ill. szikes rétek találhatók. Legjelentõsebbek északi részének kiszáradó láprétjei, ahol még fellelhetõk a csátés és nyúlfarkas láprétek jellegzetes növényfajai. Állatvilágát a kétéltûfauna, valamint a madárfajok gazdagsága jellemzi, mintegy hatvan fészkelõ madárfajt figyeltek meg e területen (pl. nagy póling, pajzsos cankó, bíbic, fogoly, fürj, barna rétihéja). A Velencei-tó és a Sárrét alkotta mocsaras, lápos tórendszer része volt a Nádas-tó, melyhez a mai Dinnyési Fertõ is tartozott: e terület nemcsak növénytársulásainak sokszínûségével tûnik ki, egyedülállóan gazdag vízimadár faunája is.