Észak-Magyarország hazánk egyik legkisebb kiterjedésû régiója, az ország északkeleti részét elfoglaló területen három megye- Nógrád, Heves, és Borsod-Abaúj-Zemplén - osztozik. Északon és keleten a szlovák, ill. ukrán határ hosszú szakasza övezi, természetes határának tekinthetõ nyugaton a Duna és az Ipoly, keleten a Felsõ-Tisza-vidék, délen az Alföld északi pereme (Mezõföld, Hortobágy, Hajdúság, Nyírség). Észak-Magyarország a hegyvidékek régiója: területének legnagyobb részét az Északi-középhegység síksági tájak fölött magasodó, a Visegrádi-hegységtõl egészen a Bodrog völgyéig húzódó vonulatai alkotják.

Az Északnyugati-Kárpátok belsõ vulkáni vonulatához tartozó hegyvidék Magyarország legváltozatosabb nagytája. Tagjai a Börzsöny, a Cserhát, a Mátra, a Bükk, a Heves-Borsodi-dombság, az Aggteleki-karszt, a Cserehát, és a Zempléni-hegység - a Mátra legmagasabb csúcsa, a Kékes (1015 m) egyben hazánk legmagasabb pontja is. Különleges természeti, geológiai értékeinek megóvását két nemzet parkunkon (Bükki Nemzeti Park, Aggteleki Nemzeti Park) számos tájvédelmi körzet, természetvédelmi terület szolgálja. A magyar történelem, kultúra, mûvészet nagyszerû emlékeit õrzõ városain kívül sok apróbb-nagyobb települése, falva büszkélkedhet az országban egyedülálló látnivalókkal, a népmûvészet, népi kultúra emlékeivel, élõ hagyományaival. De ugyanígy a régió hírnevét öregbítik a nagyhírû borvidékek (egri, mátraaljai, bükkaljai, tokaj-hegyaljai), az ismert és népszerû gyógyfürdõk (Bogács, Mezõkövesd, Bükkszék, Egerszalók, Miskolctapolca), üdülõ-és kirándulóhelyek (Lillafüred, Szilvásvárad, Mátraháza, Parád), túraútvonalak, vagy a Mátra és a Bükk síterepei (Bánkút, Galyatetõ, Mátraszentistván). Észak-Magyarország természeti-kulturális értékeinek jelentõségére szemléletesen rávilágít az a tény, hogy Magyarország nyolc világörökségi helyszíne közül hárommal e régió büszkélkedhet (Hollókõ ófalu és táji környezete, Aggteleki-karszt és a Szlovák-karszt barlangjai, Tokaji történelmi borvidék).

Az Észak-magyarországi Régió nem egyezik teljesen Észak-Magyarország turisztikai régióval: a Börzsöny hegység Nógrád megyében található részei (Nógrád és Diósjenõ környéke) a Budapest-Közép-Duna-vidék turisztikai régióhoz, Heves, ill. Borsod-Abaúj-Zemplén megye legdélebbi területei (hevesi puszták, Borsodi-Mezõség, ill. e kistájak természeti védelem alatt álló részei) pedig a Tisza-tó turisztikai régióhoz tartoznak. Az Északi-középhegység tagjai kialakulásukat, geológiai felépítésüket, morfológiájukat tekintve egyaránt nagy változatosságot mutatnak. A Szendrõi-hegység, és az Aggteleki-karszt területén felszínre bukkanó, földtörténeti ókorból (devon idõszak) származó kristályos mészkõ hazánk legrégebbi tengeri üledékes kõzetei közé tartozik. Ugyancsak a paleozoikum idején keletkeztek a Bükk legidõsebb mészkõ-, dolomit, és agyagüledékei. A földtörténeti középkor elején, a triász idõszakban lerakódó mészkõ és dolomit rétegek adják a Bükk, és a Cserhát kõzetanyagának javát. E triászkorú mészkõben alakultak ki késõbb az Aggteleki-karszt barlangrendszerei, szép cseppkõbarlangjai (így a világhírû Baradla-barlang), továbbá az Aggtelek-Rudabányai-hegység színesfém-, és vasérckészlete (Telkibánya, Rudabánya), ill. gipsz- és anhidritrétegei (Perkupa).

Az Északi-középhegység mai képének kialakulásában döntõ jelentõségûek voltak az ún. alpi hegységképzõdés mezozikum végén (a kréta idõszakban) kezdõdõ, és a harmadidõszak során folytatódó hatalmas kéregmozgásai: ekkor gyûrõdtek fel az Alpok és a Kárpátok hegyláncai. Az Alpi-Kárpáti hegységrendszer képzõdésével összefüggésben, a földtörténeti újkorban a Kárpátok elõterében hatalmas törésvonal alakult ki, s erõteljes vulkáni tevékenység vette kezdetét. E miocén kori belsõ-kárpáti vulkáni koszorú részeként jött létre a Börzsöny, a Cserhát egyes részei, a Mátra, és a Zempléni-hegység. A vulkáni utómûködés nyomán keletkeztek a Mátra érctelepei (Recsk), hidrogénes-szénsavas forrásai (Parádfürdõ) éppúgy, mint a Mátraalja hidrokvarcit gejzírkúpjai (Asztag-kõ, Bába-kõ). A középkor végén kezdõdõ kéregmozgások következtében, a kialakuló törésvonalak mentén indult meg a Bükk, és az Aggteleki-karszt hatalmas mészkõ-, és dolomitrögeinek kiemelkedése. A miocén vulkáni mûködés befejezõdése után, a harmadkor végétõl a külsõ erõk, elsõsorban a folyóvízi erózió felszínformáló szerepe vált elsõdlegessé. A Kárpát-medencét a miocén második felétõl elfoglaló beltengert ("Pannon-tenger") a folyók az évmilliók során lassan feltöltötték, felsõ mocsaras üledékrétegeiben jöttek létre a Mátra- és Bükkalja nagy lignittelepei. Ugyancsak harmadidõszaki agyagos, homokos üledékek építik fel a Cserehát alacsony, medenceszerû dombságát is. A pleisztocén idején befejezõdõ bazaltvulkanizmus utolsó tagjai többek között Salgótarján környékén (Medvesi bazaltfennsík, Somoskõ) találhatóak. Ekkor, a negyedidõszakban képzõdtek a hegységek elõterének nagy hordalékkúpjai (Gödöllõi-dombság), ill. a jégkorszak emlékét õrzik a Mátra északi oldalának nagy periglaciális kõtengerei (Tatármezõ).

Visegrádi-hegység, Ipolymente (lásd: Dunakanyar régió)
Gödöllõi-dombság (lásd: Budapest és környéke régió)
Börzsöny-hegység

Délrõl a Duna, nyugatról az Ipoly határolja az Északi-középhegységben fekv? Börzsönyt, amely - a Visegrádi-hegységgel együtt - a Kárpátok belsõ vulkáni ívének tagja. Alapját harmadid?szaki homokos, agyagos üledékek alkotják, amelyekre a miocén végének vulkáni tevékenysége nyomán andezitláva és tufa rakódott. Központja a Kemence-pataktól délre emelked? Magas-Börzsöny, amelyet tkp. az egykori ?svulkán beomlott kráterét övez?, méltóságteljes csúcsok (Csóványos, 939 m, Nagy-Hideg-hegy, 865 m, Nagy-Ignóc, 826 m, Magosfa, 916 m) vonulata alkot. A Kárpátokat idézõ éles gerincek, meredek hegyoldalak, mély völgyek jellemzik e hegységet, melynek felszínét nagyobb medencék (Márianosztrai-és Kóspallagi-medence) tagolják. A pleisztocén eljegesedések (jégkorszakok) id?szakában felerõsödõ eróziós folyamatok igen er?teljesen alakították felszínét, ekkor képzõdtek szokatlan andezitképz?dményei, hatalmas k?folyásai is. Hûvös, nedves hegyvidéki éghajlat jellemzi e területet, sok a csapadék amely mintegy háromszáz forrást, vízfolyást táplál. Hatalmas kiterjedésû, túlnyomó részét zárt erd? fedi, változatos fafajtái között megtalálható a molyhos, a kocsánytalan és a csertölgy, az északi lejtõkön a bükk, a magas kõris, a hegyi szil és a juhar, a déli lejtokön azonban gyakoriak a sziklagyepes társulások. Az összefüggõ erdõségek gazdag állatvilágnak adnak otthont (gímszarvas, muflon, vaddisznó, róka, vadmacska, menyét, nyest, ill. ragadozó-és énekesmadarak, valamint változatos kétéltû-, és és hüllõfauna). A Börzsöny - melynek központi részeit ma is elkerülik az autóutak, kisvasutak - zárt, nehezen megközelíthet? vidék, tájai épp ezért változatlanul õrzik a természet õsi, érintetlen szépségét. Kultúrtörténeti emlékei közül a tatárjárást követõen épült, több mint húsz középkori várán (Nógrád, Drégelypalánk, Bíbervár, Kámor, Csehvár, Hont, Ipolydamásd, Zuvár stb.) kívül Nagybörzsöny híres román kori temploma (13. sz. eleje), valamint Márianosztra- Nagy Lajos király által a 14. sz.-ban alapított - pálos kolostora, ill. kegytemploma (barokk 1719-38, szentélye gótikus, 14. sz.) kiemelked?, ez utóbbi máig jelentõs zarándokhely. A Börzsöny vidékén letelepedett palócok sajátos népi építészetét Kemence és Bernecebaráti tájházai õrizték meg.

Cserhát és a Karancs-Medves

Az Északi-Középhegység vulkáni eredetû tagjai, a Börzsöny és a Mátra tekintélyt parancsoló tömege között elterülõ Cserhát szelíden hullámzó vonulataival inkább dombvidéki, mint középhegységi tájra emlékeztet. Nyugaton a Börzsöny, északon közelebb az Ipoly völgye, északkeleten a Karancs-Medves és a Mátra, keleten a Zagyva és a Tarján-patak völgye, délen az Alföld határolja. Szûkebb tájföldrajzi értelmezésben csak a központi, legmagasabban kiemelt részét nevezik Cserhátnak, tágabb vonatkozásban e tájegység szerves részének tekintendõ északkeleten a Karancs andezit hegytömbje, ill. a Tarján-patak bal partján emelkedõ Medves-vidék bazaltfennsíkja. Geológiai adottságait, domborzatát tekintve sokszínû vidék. Nyugati részét harmadidõszaki agyagos-homokos üledékekbõl felépülõ, alacsony, tagolt dombság alkotja, amelybõl triász és eocén mészkõbõl álló, karsztosodott sasbércek emelkednek ki. Közéjük tartozik a - Cserháttól részben elkülönülõ - Naszály (652 méter), illetve a Csõvár-Romhányi rögvidék. Keleti része alacsony vulkáni rögvidék, amelyet miocén kori romvulkánok, andezittelérek, és összetört lávatakarók építenek fel. Itt emelkednek a hegység legmagasabb csúcsai, a Tepke (567 m), a Bézma (514 m), ill. a Dobogó-tetõ (517 m). A miocén kori andezites szubvulkáni mûködés eredményei az ún. lakkolit-képzõdmények - pl. a Karancs hatalmas tömege -, valamint a Központi-Cserhát lávatakarói, oszlopos elválású hasadékkitörései (Nagy-hegy, Berceli-hegy), kibukkanó andezittelérjei. A pleisztocén kori bazaltvulkánosság emlékét a - Nógrádi-Gömöri bazaltvidékhez tartozó - Medves-vidék meredek kúpjai, lávatakarói õrzik. A Cserhát legmozaikosabb összetételû tája az Északi (vagy Kopasz)-Cserhát: sûrû völgyekkel tagolt dombvonulatait keleti peremén a felszínre került andezitfoltok (Szanda-hegy), andezit-telérek hosszú vonulatai (pl. benczúrfalvi kettõs telér) teszik változatosabbá. A hegységhez északon az Ipoly széles teraszos völgye, nyugaton a Nógrádi- medence kapcsolódik. A Központi Cserháttól délre fut a Galga-folyó völgye, ettõl keletre pedig a Cserhátalja (Déli-Cserhát) völgyekkel tagolt, lágyan hullámzó dombvidéke húzódik (három kistája a Csõvári-rög, ill. a Nagy-Szór domvidéke, az Ecskend, és az Aszód-sziráki dombvidék). A hegység elnevezését a nógrádi Szécsénke falutól északra emelkedõ hegy, a Cserhát (349 m) nevébõl szokás eredeztetni, amely cserfákkal borított magaslatot jelent. A cserfa - noha hajdani elõfordulási területe még ma is rekonstruálható - nem a legjellegzetesebb erdõalkotó. A hegység erdeinek java fiatal, legelterjedtebbek a tölgyesek, a gyertyán-, és juharerdõk, ill. a - nem õshonos, ültetett - lucfenyvesek. A hegyek északi lejtõit kocsánytalan, és gyertyános tölgyesek, bükkösök, bükkelegyes társulások, míg a déli oldalakat általában molyhos tölgyesek, cseres-tölgyesek, húsos som és bokorerdõk foglalják el. Értékes a völgyek, és az erdõket tarkító irtásrétek lágyszárú növényvilága (tavaszi hérics, tarka nõszirom, leánykökörcsin, agár- és bíboroskosbor, hegyi árvalányhaj, homokliliom). Az Az ?shonos nagyvadak mellett jelen van a muflon és a dámvad is, állatvilágának jellegzetes képviselõje még a nyuszt és a vadmacska, ritka, de fészkelõ fajnak számít a parlagi sas, uhu, darázsölyv, kabasólyom, kövirigó, holló, a nedves területeken erdei béka, foltos szalamandra él. A magyar-szlovák határon húzódó - s felerészben Szlovákiához tartozó - Karancs-, és Medves-hegység területén alakították ki a Karancs-Medves Tájvédelmi Körzetet (1989-tõl), amely szervesen kapcsolódik a szlovák területen létrehozott Cseres-hegység Tájvédelmi Körzethez (CHKO Cerová Vrchovina). E lenyûgözõ szépségû táj védettségét mindenekelõtt a harmad-, és negyedidõszaki vulkáni tevékenység emlékét õrzõ geológiai értékek megõrzése indokolta. A Medves-vidék Európa legnagyobb bazaltfennsíkja, déli része bazaltkúpok romjaival (Salgó, Somoskõ, Szilváskõ stb.). tarkított dombsági táj. Különleges látnivalói közé tartoznak Somoskõ, és a Nagy-Szilváskõ lenyûgözõ (a kontinensen egyedülálló) oszlopos bazaltképzõdményei, ezen kívül felszíni lávafolyásokon, tufagyûrûk, réteges bazaltképzõdmények (Kis-Szilváskõ), meghajlott bazaltlemezek (Boszorkánykõ). A Medves-hegység látnivalóinak megismerését geológiai tanösvény, ill. Esztevénybõl Somoskõre és a Salgó-hegyre vezetõ turistaút segíti. Az andezitbõl felépülõ, hármas csúcsával magasan környezete fölé emelkedõ Karancs-hegységet - Mikszáth szavaival a "palóc Olümposzt"- éles gerincek, meredek hegyoldalak, mélyen bevágódó völgyek szép formavilága jellemzi.

A Karancs-Medves vulkáni kúpjait megkoronázó, festõi szépségû középkori várak (Szanda, Salgó, Somoskõ) vidék történelmi múltjának eleven õrzõi, felidézõi. A Cserhát legkisebb, ám legnevezetesebb természetvédelmi körzete Hollókõ és környéke: a Szárhegy csúcsán álló vár, és az Ófalu - hazánk falvai közül egyedül - a Világörökség része. A maga nemében egyedülálló nevezetességnek számít az Ipolytarnóc melletti Csapás-völgy 20 millió éves õslelet együttese (Ipolytarnóci Ösmaradványok Természetvédelmi Terület), amely a világ harmadik leggazdagabb lábnyomos lelõhelye (cápa-, krokodil- és delfinfogakon kívül megkövesedett fák, több mint 5000 szubtrópusi, egzotikus levéllenyomatot, 2000 állati lábnyomot tekinthetnek meg a látogatók). A Cserhát legalább ennyire gazdag történelmi-kulturális értékekben is. Nógrádhoz tartozik a népmûvészetérõl, hagyományairól, jellegzetes tájszólásáról nevezetes Palócföld jelentõs része, melynek Hollókõ mellett legismertebb települése Buják. Palócföld "fõvárosában", Balassagyarmaton található a Palóc Múzeum, a közeli Horpácson pedig a nagy író, Mikszáth Kálmán kúriája (eklektikus, 1906, ma: Mikszáth Kálmán Emlékmúzeum). Alsópetényi birtokán írta Werbõczy István a magyar nemesség jogkönyvének számító "Hármaskönyvet" (Tripartium Juris), a község fõ látnivalója ma a Gyurcsányi-Prónay-kastély (barokk, 1750 k., parkja védett). Nézsán a tekintélyes Reviczky-kastély (neobarokk, 1891) épülete ma iskola, Csesztve irodalomtörténeti nevezetessége a Madách-kúria (klasszicista, 19. sz. eleje, benne Emlékmúzeum), de jelentõs mûemléknek számít középkori temploma is (román, 1212, átépítve gótikus stílusban, 1450). Salgótarján fõ látnivalója az egykori bányászat tárgyi emlékeit bemutató Bányamúzeum.

Pencen a Cserhát Táj-és Falumúzeum (volt Pencz-kúria, barokk, 18. sz. elsõ fele) a vidék történeti emlékeinek, elsõsorban Penc, Rád, Kosd, Csõvár régészeti, néprajzi, történelmi dokumentumainak gazdag gyûjteményét õrzi. Bercel a "kastélyok és kúriák" községe, szomszédságában található Jákotpuszta ökológiai mintagazdasága. A Cserhátalja nevezetességei között a sziráki Teleki-Dégenfeld-kastély (barokk, 1748), az erdõtarcsai Szentmiklóssy-Kubinyi-kastély (barokk, 1770 k., ma az MTA alkotóháza), Jobbágyi középkori eredetû barokk róm. kat. temploma (1796), Héhalomban a Bér-patakon átívelõ klasszicista kõhíd (1833) érdemel említést. Országosan ismert üdülõhelynek számít a Bánki-tó, de Bánk község a magyarországi szlovákság hagyományainak õrzésében is jelentõs szerepet játszik (itt található a Szlovák Nemzetiségi és Oktatási Központ). Ugyancsak fontos központja a hazai szlovák nemzetiségi kultúrájának a Rétsághoz közel fekvõ Vanyarc is.

Mátra

A Mátra egyike a legismertebb, idegenforgalmát tekintve is a leglátogatottabbak közé tartozó hegységeinknek. A Cserhát, de különösen az Alföld felõl tekintve monumentálisan magasodik fel vulkáni eredetû tömege, itt találhatóak az Északi-középhegység - s egyben Magyarország - legmagasabb hegycsúcsai: a Kékes 1014 méter, és a Galya-tetõ 964 méter). Nyugaton a Cserháttól a Zagyva, keleten a Bükktõl a Tarna völgye választja el, déli elõtere a Mátraalja, északi elõtere a Mátralába és a Parád-Recski-medence. A földtörténeti harmadidõszakban (miocén bádeni korszak) született belsõ-kárpáti vulkáni koszorú tagja, kõzetanyagát fõként andezit, dácit, riolit alkotja. Bár az egykori rétegvulkáni szerkezetet a külsõ erõk, ill. az utólagos tektonikus mozgások jelentõsen átformálták, még ma is felismerhetõ a nagy kiterjedésû mátrai kaldera, s több kisebb kitörési központ. Déli oldalának felszínét hosszú, lankás hátakkal, gerincekkel váltakozó déli-délkeleti futású patakvölgyek tagolják, meredek északi lejtõit viszont suvadások, törmeléklejtõk, a jégkorszakból fennmaradt periglaciális kõtengerek (pl. a Tatármezõ), kipreparálódott sziklák jellemzik. A Mátra-vidék három jól elkülönülõ, karakterében eltérõ részre tagolódik. A Nyugati-Mátra félkörívet leíró gerince a Nagy-Hársas lepusztult vulkáni kúpjával kezdõdik, s a fokozatosan emelkedõ elõhegyekkel végül a Muzsla csúcsában (805 m) tetõzik. A Központi-, vagy Magas-Mátrában emelkednek a legmagasabb csúcsok, itt találhatók közkedvelt üdülõhelyek (Mátrafüred, Mátraháza, Galyatetõ) is. Fõ részei a Mátrabérc kõtengerekkel, zárt bükkösökkel borított fennsíkja, valamint a Kékes és a Galyatetõ vulkáni kúpja. A délre lefutó lankásabb, párhuzamos völgyek közül legfontosabb a Nagy-patak völgye (ún. Nagy-völgy) - ezzel párhuzamosan alakult ki a Mátra "fõbejárata" Mátrafüredtõl Mátraházáig. A Központi-Mátra szomszédságában lévõ sziklaképzõdmények (Szamár-kõ, Sas-kõ, Disznó-kõ) kemény, ellenálló anyaguknak köszönhetik fennmaradásukat.

A Sas-kõtõl (898 m) egészen a Tarna völgyéig a Keleti-Mátra fokozatosan lealacsonyodó hegyei sorakoznak. A Központi-Mátrához délrõl csatlakozó, mélyedésekkel (Domoszlói-, Kisnánai-, Visontai-medence) tagolt dombság, a Mátraalja a lesüllyedt vulkáni tömegekre lerakódott harmad-, és negyedkori üledékekbõl épül fel. Szõlõkkel borított, a Gyöngyösi-medencébe simuló lankái átmenetet jelentenek a hegyvidék és az Alföld között. Északon a Mátralába elszórt szubvulkáni maradványokkal (Lahóca-hegy) tarkított hegylábfelszíne húzódik, nagy része gondosan mûvelt kultúrtáj, egykori tatárjuharos lösztölgyesei csak foltokban maradtak fenn. A Mátrában manapság is több helyen találkozhatunk a miocén kori vulkanizmus emlékeivel. A néhai parazitakráter, a verpeléti Vár-hegy oldalában nyitott kõbánya kiváló lehetõséget nyújt a vulkán belsõ szerkezetének tanulmányozására. Egyedülálló látványosság a Cserhát és Mátra határán, Kozár mellett található, holdbéli tájat idézõ riolittufa-erózió, amelynek legközelebbi rokonai Törökországból ismertek. A vulkáni utómûködés eredményeként jött létre a hegység számottevõ ólom-, cink-, és rézérckészlete (Recsk, Gyöngyösoroszi) éppúgy, mint a Mátraalja impozáns hidrokvarcit gejzírkúpjai (Asztag-kõ, Bába-kõ), vagy Parád környékének gyógyvizei, hidrogénes- szénsavas "cseviceforrásai". A Mátrában viszonylag sok, nemkarsztos eredetû barang, sziklaüreg található: máig 74 természetes keletkezésû barlang, ill. 13 (barlangnak nevezett) mesterséges üreg vált ismertté (Csák-kõi Nagy-barlang, Csörgõ-lyuk, Macska-barlang, Farkas-lyuk, Mókus bácsi barlangja, stb). A legtöbb természetes barlang Abasáron (16), Mátraszentimrén (14) és Parádsasváron (7) van. A hegységben a sok csapadéknak köszönhetõen rengeteg (közel 400) forrás fakad, melyeknek bõvizû patakjai gyakran csodálatos szépségû szurdokvölgyek vágnak a hegyoldalakba (Ilona-völgy, Tarjánka-patak völgye, Ördögvályú völgy). A lakosság vízellátása érdekében kialakított mesterséges víztározók (Hasznosi-, Csór-réti-, Köszörû-völgyi-tározó) pihenõ-, és horgászhelyekként is igen népszerûek.

Kevés természetes eredetû állóvize általában apróbb, elmocsarasodó tavacska (Pisztrángos-tó, Kõris-mocsár, Fekete-tó, Szent Anna-tó), közülük a legnagyobb, és legismertebb a Mátrafüred melletti Sás-tó. A Mátra területének 80%-a erdõ: a 800 m feletti részeken uralkodóak a montán bükkösök, alacsonyabban tölgyelegyes bükkösök, gyertyános-tölgyesek, míg a hegylábaknál cseres-tölgyesek - a déli oldalakon melegkedvelõ tölgyesek -húzódnak. A változatos felszínnek köszönhetõen állatvilága igen gazdag. Erdei a nagyvadakon (szarvas, õz , a vaddisznó, muflon) védett ragadozóknak (hiúz, vadmacska), számos ritka madár- (kerecsensólyom, parlagi-, és kis békászósas, uhu, kígyászölyv, császármadár), és hüllõfajnak (foltos szalamandra) nyújtanak élõhelyet. A hegység jelentõsebb természeti, geológiai értékeinek megóvása érdekében hozták létre a Mátra középsõ és nyugati részén a Mátrai Tájvédelmi Körzetet. A Mátra számos történelmi-kultúrtörténeti értéket is rejt. A hegység lábánál fekvõ Gyöngyöshöz tartoznak a jelentõs idegenforgalmat lebonyolító - üdülõhelyként, télisport-központként is népszerû - Mátraháza, és Mátrafüred. Hagyományosan a város a mátrai túrák, kirándulások kiindulópontja. Belvárosának jelentõs mûemlékein - Szt. Bertalan-templom [barokk, 1746-56], Kincsestár, a középkori eredetõ Ferences Mûemlék Könyvtár, ill. ferences templom és rendház [1727] - kívül fõ nevezetessége az õslénytani anyagáról híres Mátra Múzeum (volt Orczy-kastély). A Mátra "nyugati kapuja", Pásztó középkori alapokon emelt ciszterci rendháza (barokk, 1715-17) ma a város, és a rend történetét bemutató kiállításnak ad otthont (Pásztó Múzeum). Román kori, gótikus freskókkal díszített templomáról (13. sz.) nevezetes a Nagybátonyhoz tartozó Maconka, míg Gyöngyöspata hasonlóképpen régi temploma (román [11. sz], boltozata gótikus [15. sz].) az európai hírû ún. Jessze-fája oltárának (barokk, 17. sz.) köszönheti hírnevét. Mátraverebély középkori csarnoktemplomában (gótikus, 14. sz.) nyugszik Verebi Péter erdélyi vajda (?1403), a községhez tartozó Szentkút róm. kat. kegytemploma (barokk, 1758-63) a hagyomány szerint az 1200-as évek óta zarándok-, ill. búcsújáróhely (Ugyanitt középkori eredetû remetebarlangok is láthatók). A felsõ-mátrai templomok közül elsõ helyen említendõ a búcsújáróhelyként ugyancsak országszerte ismert fallóskúti Béke királynéja-templom és Mária-kápolna (Mátraszentimre mellett, felszentelve 2006-ban). Hazánk román kori építészetének egyik legnevezetesebb emléke a feldebrõi Szt. Márton-templom 11. sz-ban épült, öthajós, egykorú falképekkel díszített altemploma. Építtetõje az Aba nemzetség, ill. maga Aba Sámuel lehetett, akit vsz. itt temettek el a vesztes ménfõi csata után.

A Mátra várai közül legépebben a festõi látványt nyújtó siroki (13.-14. sz.), és a hegység lábánál fekvõ kisnánai vár (15. sz.) maradt fenn, de a hegyi túrák során számos további várrommal találkozhat a látogató (Ágasvár [Mátraszentimre mellett], Cserteri-vár [Hasznos], Óvár [Mátraszentimre mellett], Kanázsvár [Mátraderecske], Markazi vár, Mátraverebélyi vár, Oroszlánvár [Domoszló]). Kastélyai közül megemlítendõ a mátraverebélyi Almásy- (barokk, 18. sz.), a bátonyterenyei Gyürky-Solymossy- (késõ barokk, 1790 k.), valamint a parádsasvári Károlyi-vadászkastély (neoreneszánsz, 1881-82, tervezõje Ybl Miklós). Ehhez épült egykor - ugyancsak Ybl irányításával - a Cifra-istálló (Parád, ma Kocsimúzeum), szintén a híres építész nevéhez fûzõdik a fürdõhelyként, klimatikus gyógyhelyként már a 18. sz-ban Európa-szerte ismert Parádfürdõ ún. Gyógyfürdõ Kórháza (1873), és híres ivócsarnoka. A fürdõtelep hatalmas angolparkja (közelében az az Ilona-völgyi fasorral, és vízeséssel) a legszebb Észak-Magyarországon. A Mátrában is megtelepedett palócság népmûvészetét, építészetét több településen is tájházak elevenítik meg (Bodony, Recsk, Bátonyterenye-Kisterenye, Mátraballa, Parád). A betelepült szlovákok kultúrájának õrzõje a mátraszentimrei Szlovák Tájház. A Mátraalja, ahol "a nap és a hegy összeér" nagy hagyományokkal rendelkezõ szõlõkultúrájáról is nevezetes. A borvidék központján, Gyöngyösön kívül kiemelkedõ bortermelõ településként tartják számon Abasárt, Markazt, Visontát, Nagyrédét, Gyöngyöspatát, Gyöngyöstarjánt, Kisnánát is. A Gyöngyöshöz tartozó Farkasmály tufába vájt pincesorával, ódon présházaival a borvidék igazi különlegessége. A borairól ugyancsak hírneves Verpelét és Feldebrõ szõlõi már az egri borvidékhez tartoznak.

Bükk

A Bükk az Északi-középhegység legterjedelmesebb, és legnagyobb átlagmagasságú hegysége. Bár legmagasabb csúcsa, az Istállós-kõ (959 m) 1000 méter alatt marad, 50 bérce emelkedik 900 m (11 pedig 950 m) fölé. A Bükköt nyugaton a Tarna és az Eger-patak, keleten pedig a Sajó völgye határolja. Tágabb értelemben hozzá tartozik északon a Bükklába a rögszerûen kiemelkedõ Upponyi-hegységgel, délen pedig az Alföldre (Heves-Borsodi-Mezõség) ereszkedõ, teraszos völgyekkel tagolt Bükkalja hegylábfelszíne. A Bükk az Északi-középhegység legidõsebb tagjainak sorába tartozik: legrégebbi üledékes kõzetei a földtörténeti ókorból (karbon-perm idõszaki) származó palák és mészkövek, de az Upponyi-hegység ugyancsak ókori röghegység maradványa. Kõzetanyagának legnagyobb részét a földtörténeti középkorban (triász) képzõdött mészkõ és dolomit alkotja, a peremét harmadidõszaki (miocén) vulkáni kõzetek, üledékek (bazalt, riolittufa) borítják. A földtörténeti harmadkorban (késõ-miocén), mintegy 15 millió éve kezdõdött, s a jégkorszakok periódusáig változó intenzitással folyt a Bükk mészkõtömegének fokozatos kiemelkedése. A hegység e központi része a Szinva és Garadna völgye által két részre osztott Bükk-fennsík, melynek északi és déli és északi oldalán monumentális, hófehér bércek, az ún. "kövek" (õr-kõ, Bél-kõ, Tar-kõ, Istállós-kõ, stb.) vonulata fut. Ez Magyarország legnagyobb, s talán legszebb karsztfennsíkja, melyet természeti értékei a Bükki Nemzeti Park különlegesen értékes részévé tesznek. Területén a karsztjelenségek valamennyi formája megtalálható (töbrök, zsombolyok, víznyelõk, dolinák, idõszakos források) belsejében barlangok sokasága húzódik. 1100 ismert barlangjából 52 fokozottan védett, közöttük több jelentõs méretû, változatos cseppköveket rejtõ járat is akad. A Bükk nevezetességeinek sorát gyarapítják a híres "õsember barlangok" (Szeleta-barlang, Balla-barlang, Istállós-kõ), a hegység leghosszabb - egyben az ország legmélyebb - barlangjaként elhíresült István-lápai-barlang (hossza: 6700 m; mélysége: 254 m).

Lillafüred egyik turistalátványossága a fiatalkori édesvízi mészkõben kialakult Petõfi-barlang, mely " a Föld eddig ismert négy mésztufa barlangja közül képzõdményeivel a leggazdagabb", valamint az István-barlang, amely hasonlóképpen szép, egyben monumentális képzõdményeirõl (Oszlop-, és Kupolacsarnok, "mészkõlények") nevezetes. A vizet hamar elnyelõ mészkõtömege miatt a fennsík vízfolyásokban szegény, a karsztforrások zöme a Bükk peremén fakad. A Dél-Bükk közismert idõszakos karsztforrásainak (Imó-kõi-, Fekete-leni-, Vöröskõi-alsó-, Vöröskõi-felsõ-forrás) vízhozama szoros összefüggésben van a karsztvízszint (csapadéktól függõ) emelkedésével, ill. csökkenésével. A legnevezetesebb források közé tartozik a hegység nyugati oldalán a Szalajka, északkeleten a Garadna, illetve a ma már csak idõszakos Szinva.(Hasonló idõszakos források találhatók a Hór-völgyben, de közéjük tartozik a Létrás-tetõ vizeit szállító lillafüredi Soltészkerti-forrás is). A hegység éghajlata rendkívül változatos: a Bükk-fennsíkot viszonylag kiegyenlített idõjárás- sok csapadék, alacsony évi középhõmérséklet - jellemzi, mély, magashegyeket idézõ szurdokvölgyei általában párásak, hûvösek, ugyanakkor a déli hegylábak, ill. a Bükkalja éghajlata meleg, száraz. A felszíni formák, és a klimatikus viszonyok e ritka változatosságának köszönhetõ a Bükk igen gazdag növény- és állatvilága. Az Alföld síkvidéki tájából csaknem ezerméteres magasságig emelkedõ hegység déli, délkeleti oldalán napjainkban is hatalmas kiterjedésû melegkedvelõ gyertyános-tölgyesek, cseres-tölgyesek húzódnak.

Helyüket a magasabb, hûvösebb régiókban szubmontán, majd montán bükkösök, helyenként telepített fenyvesek veszik át. Egyes részeken (pl. a Sár-hegy Természetvédelmi Terület, ill. ugyanitt tanösvény) a maga jórészt érintetlen természetességében tárul fel a hegység, a helyenként több száz éves fákkal tarkított erdõk megkapó szépsége. A Bükk- fennsík peremébe mélyedõ, a hegylábak felé tartó mély, hideg és nedves szurdokvölgyekben az ország legszebb szurdokerdõi magasodnak (bükkök, hegyi juharok, magas kõrisek), míg a déli, kõtörmelékkel borított, melegebb hegyoldalakat hárs-kõris, ill. hársas-berkenyés sziklaerdõk borítják. Ahol a talajviszonyok már nem teszik lehetõvé a fás társulások kialakulását, ott - védett növényfajok sokaságának élõhelyül szolgáló - sziklagyepek, lejtõsztyepprétek veszik át az uralmat. Hasonló gazdagság, ritka és értékes fajok sokasága jellemzi a Bükk állatvilágát is. A nagyvadakon, emlõsökön (vaddisznó, muflon, szarvas, õz, menyét, görény, róka, vadmacska), a középhegységekre jellemzõ kétéltû-, hüllõ-, ill. rovarfaunán túl leginkább madárvilága figyelemreméltó (kerecsen-, vándor-, kabasólyom, darázs-, és kígyászölyv, parlagi-, rétisas, uhu, kövirigó, vízirigó, császármadár). Nem csupán a Bükk, de egész Magyarország legszebb kirándulóhelyei között tartják számon a hegység északnyugati részén fekvõ Szilvásváradot, és környékét. Különösen látogatott a Szalajka-patak festõi szépségû völgye: a Szalajka-, ill. Szikla-forrásból fakadó patak magas mésztartalmú vizébõl vastag édesvízi mészkõrétegek rakódtak le, amelyen aztán impozáns, látványos vízesések - így pl. a híres Fátyol-vízesés - alakultak ki. A patak vizét a völgyben több helyütt medencévé, kisebb tóvá duzzasztották, bennük pisztrángot tenyésztenek. A környék, ill. a Bükk természeti - földtani, víztani, botanikai és tájképi - értékeinek megismerését segíti a patakparton végigvezetõ Szalajka-völgyi természetvédelmi bemutatóösvény, ill. a Kalapat-tetõn lévõ Milleniumi kilátótoronyhoz vezetõ tanösvény is, elõbbit bejárva megtekinthetõ az Erdészeti Múzeum, ill. a Horotna-völgy torkolatánál fekvõ szabadtéri Erdei Múzeum is. Szilvásvárad másik nevezetessége a lipicai ménes: az Erdõdy-Pallavicini-kastély (eklektikus, 1860 k.) õsparkja mellett fekvõ, neoklasszicista stílusú (így önmagában is mûemléki jelentõségû) Ménistálló (1860), ill. Lótörténeti Kiállítás áttekintést nyújt e híres lófajta eredetérõl, történetérõl, hasznosításáról. (Sõt, ebben a pazar kialakítását máig õrzõ épületben a legszebb tenyészméneket is megcsodálhatják a látogatók). Szilvásvárad nagyszerû kiindulópontja lehet a Bükk-fennsík megismerésének, így pl. a Tar-kõre, a Nagy-mezõre, esetleg a jávorkúti tóhoz és õslucoshoz vezetõ gyalogos, vagy kerékpáros túráknak. Szilvásvárad közvetlen közelében olyan kultúrtörténeti látnivalók is várják a túrázókat, mint a híres istállós-kõi õsember-barlang (Szalajka-völgy), a mondákkal övezett Éleskõvár romjai, vagy mátyás király lovagvára, a Gerennavár szerény maradványai.

Ugyancsak a hegység növény-, és állatvilágának, geológiai jellegzetességeinek közelebbi megismerését, egyáltalán szépségének felfedezését segítik a különbözõ kiépített tanösvények, mint a Bélkõ tanösvény (Bélapátfalva), vagy a rejteki kutatóháztól induló két tanösvény. Szilvásvárad közelében, a Bükk szívében fekszik Bánkút, a téli tömegsport hazai fellegvára, ahol a síszezonban nyolc különféle nehézségû, kiválóan karbantartott lesiklópálya, szánkópálya, valamint három - a fennsík legszebb részeit érintõ - sífutópálya áll a sportolók, látogatók rendelkezésére. Ugyancsak sípálya várja a látogatókat Bükkszentkereszten, a hegység legmagasabban fekvõ üdülõfalujában, amely a bükki túrák egyik kiinulópontjaként is közismert. A Bükk hírnevét nem csupán a természeti értékeinek, de legalább ennyire történelmi - kultúrtörténeti emlékeinek, nevezetes látnivalókkal büszkélkedõ településeinek is köszönheti. Területe õsidõk óta lakott, amelynek bizonyságául több - túlzás nélkül kivételes jelentõségû - régészeti lelet szolgál. Ezek sorába tartoznak a Hámor mellett fekvõ Szeleta-barlangban feltárt paleolit, és neolit szerszámok, vonaldíszes kõeszközök, kerámiák (ún. Szeleta-kultúra), a Répáshuta közelében található Balla-barlang ugyancsak leletei (Szeleta-kultúrához tartozó paleolit kõeszközök, állatcsontok, valamint a híres gyermekkoponya), ill. a már említett istállós-kõi-õsemberbarlangban fellelt kõkori tûzhely és csontszerszámok. A neolitikum idõszakától igen sok õrhelyet, erõdített települést, földvárat emelt az itt élõ népesség (Odor-hegy, Várhegy [Felsõtárkány], Latorvár-tetõ [helyén állt késõbb "Örsur vára"], cserépfalui Mész-tetõ).

Eredetüket, funkciójukat tekintve is igen rejtélyesek a Bükk déli lábánál (legjelentõsebb Szomolyánál a Nyerges, ill. a Vén-hegy) található, magas, kúpszerû ún. kaptár-, vagy bálványkövek. (Megtekintésükre ún. Egerbõl indulnak ún. kõ-túra csoportok: jelenleg Bogács, Bükkzsérc, Cserépfalu, Cserépváralja, Demjén, Egerbakta, Egerszalók, Egerszólát, Kács, Noszvaj, Novaj, Ostoros, Sirok, Szomolya és Tard felé). Nagyszerû emlékek maradtak fenn a magyar középkor korai idõszakából is. Bél-kõ lábánál áll ma is az 1232-ben alapított cisztercita apátság temploma, a magyar román kor építészetének kimagasló, épségben fennmaradt alkotása. Ugyanebben az idõben emeltek kolostort a Szentlélek melletti Kis- fennsíkon (1240), a Barát-réten (Felsõtárkány mellett) egykor karthauzi szerzetesek éltek. Várak sokasága állt egykor a magas bérceken, és a hegység lábainál, elõbbiekhez tartozik Dédes, Éleskõ, Örsur (Latorvár-tetõ), Sály, Gerennavár, Kács, utóbbi közismert példája Eger híres vára, vagy az I. (Nagy) Lajos által olyannyira kedvelt diósgyõri vár. A Bükkben már a középkorban folyt mész-, és faszénégetés, amelyekhez az idõk szavának megfelelõen 18. sz.-ban új iparágként csatlakozott az üveggyártás, és a vaskohászat. Az üveggyártás központja elõbb a Szalajka-völgy (melynek neve is ebbõl ered), majd Bükkszentkereszt, és Répáshuta környéke volt. Történetérõl szemléletes áttekintést nyújt a két település határában található gyertyánvölgyi üveghuta-rekonstrukció és szabadtéri kiállítás, valamint a bükkszentkereszti Csordásházban berendezett Üvegmúzeum. A Garadna völgyében, a mai Ómassa területén a híres, német származású vasmûves, Fazola Henrik létesített faszéntüzelésû vasolvasztót (1772). Ennek építéséhez, ill. a hámori vasverõ üzem beindításához stájer és felvidéki, vasgyártásban illetve feldolgozásban jártas szakembereket telepített le - õk alkották Ómassa és Hámor települések õslakosságát. (Az üzem vízellátása érdekében létesítették a Garadnán a Hámori-tavat).

A ma is látható ómassai õskohó hazánk egyik legszebb ipari mûemléke, Hámor nevezetessége a helyi vaskohászat múltját bemutató Kohászati Múzeum. Az ómassai létesítmény volt az elõdje a diósgyõri vasmûnek, közvetve annak a hatalmas, Kazincbarcikát és Miskolcot magába foglaló hatalmas ipari zónának, amely meglehetõsen elcsúfítja a Bükk keleti szegélyét. Borsod-Abaúj-Zemplén megye székhelye, a hegység lábánál ("miskolci Bükkalja") fekvõ Miskolc az Észak-magyarországi régió legjelentõsebb ipari, közigazgatási, kulturális központja. A köztudatban jobbára hatalmas iparvárosként él, noha a település számos történelmi, kulturális értékkel, látnivalóval büszkélkedhet. Kiemelkedõ középkori emléke Diósgyõr gótikus vára (14.-15. sz.), belvárosának barokk, klasszicista, és historizáló mûemléképületei (Dõry-, vagy Rákóczi-ház (barokk, 1652), Báji Patay-ház (eklektikus, 19. sz.), pálos kolostor (középkori alapokon, 1739-42), minorita templom és rendház (barokk, 1743-73), Szt. Anna-templom (késõ barokk, 1818), megyeháza (klasszicista, 1811-36), városháza (eklektikus, 1870-71) közül legnevezetesebb a belváros felett emelkedõ avasi református templom (késõ-gótikus, 16. sz. közepe) és harangtorony (késõ reneszánsz, 1557), az ún. Deszkatemplom (1938), az ikonosztázáról híres ortodox templom (barokk, 1785-90). Érdekesség, hogy Miskolcé Európa leghosszabb fõutcája (12 km).

A városban épült az elsõ magyar kõszínház (Miskolci Nemzeti Színház, 1823), egyeteme, számos múzeuma, galériája van (Herman Ottó Múzeum [Lillafüred], Központi Kohászati Múzeum, Massa Múzeum, Magyar Orthodox Egyházi Múzeum, Feledy-, Petry-, Déryné-ház, Miskolci Galéria). Országos hírû üdülõhely a Miskolchoz tartozó, festõi szépségû Lillafüred a Hámori-tó partján épült Palotaszállóval, kivételes természeti-történelmi emlékeivel (Szeleta-barlang, Szt. István-barlang, Anna-barlang). Miskolctapocán a középkor óta ismert, nemzetközi hírû termálvizû gyógy-, barlang-, és tavi fürdõ várja a vendégeket (a Miskolctapolcai-tavasbarlang fokozottan védett). Miskolc közelében, a Sajó és Hernád találkozásánál találjuk Muhi községet, ahol történelmi emlékmû idézi õrzi a tatároktól 1241-ben elszenvedett vereség emlékét. Gyógyfürdõjérõl vált közismertté a Bükk déli elõterében fekvõ Bogács (mely egyben a Bükkaljai Borvidék központja), ill. Mezõkövesd is. Ez utóbbi fõ nevezetessége, a nemzetközi hírû Zsóry Gyógy-és Strandfürdõ a körülötte épült nyaralókkal külön üdülõtelepet alkot a város határában. Mezõkövesd "Matyóföld szíve", s mint ilyen a matyóság sajátos népi kultúrájának (matyó viselet, hímzés), népi építészetének ("üstökösházak"), élõ népmûvészeti hagyományainak õrzõje. A Bükk vidékének legnagyobb hírû települése Heves megye székhelye, a Nagy-Eged lábánál épült, nagyszerû mûemlékeirõl, borvidékérõl Eger.

Hazánk egyik legrégebbi egyházi, szellemi központja, melynek érsekségét még I. (szent) István alapította. Elsõ, többször átépített székesegyházának (12.-15. sz.) romjai, ill. a püspöki palota gótikus épülete ma is látható híres várában (13.-18. sz.), amely az 1552-es török ostrom óta a hõsi küzdelem és hazaszeretet szimbóluma. Eger mûemlékei között ott található a magyar barokk és klasszicizmus több kimagasló remeke, így a Hild József tervezte fõszékesegyház (klasszicista, 1831-36), a vele szemben emelkedõ Líceum (barokk, copf, 1763-82, ma: Eszterházy Károly TKF, könyvtárában J. L. Kracker, dísztermében F. Sigrist freskói,), az érseki palota (barokk, klasszicista, 1715-1844), a Dobó-téren álló minorita (Szt. Antal-) templom (barokk, 1758-73), a kispréposti palota (rokokó, 1756), a Vármegyeháza (barokk, 1748-56, Fazola Henrik híres kovácsoltvas kapurácsaival), és az ún. Ráctemplom (copf, 1784-86, benne ). A török kor ritka hazai emléke a vár tövében álló minaret, ill. a termálforrásokra épült Török fürdõ ("Arnaut pasa fürdõje", 1617), amely napjainkban is gyógyfürdõ. Múzeumai: a várban található Dobó István Vármúzeum, és Egri Képtár, az Érseki Gyûjteményi Központ, Gárdonyi Géza lakóháza (ma Emlékmúzeum), Vitkovics-ház (Kepes György Vizuális Központ). A nagy múlttal rendelkezõ egri szõlõ-, és borkultúra kezdetei a honfoglalás koráig nyúlnak vissza. A város napjainkban is az egri borvidék centruma, melyet hírét a jellegzetes helyi vörösborok - a Bikavér és a Leányka, ill. a környékbeli fehérborok, pl. a Debrõ község körzetében termelt Hárslevelû alapozta meg. A borkultúrához kapcsolódik Eger egyik turistalátványossága, a Szépasszony-völgy riolittufába vájt pincesora. Számos túra kiindulópontjául szolgálhat (Nagy-Eged, Szomolyai kaptárkövek, Felsõtárkány, Szarvaskõ, Noszvaj).

Cserehát

A Bódva és a Hernád völgye között fekvõ Cserehát hamisítatlan dombsági táj, északi határa, a Kanyapta-medence már Szlovákiában fekszik. (Legmagasabb pontja, a Kecske-pad mindössze 339 m). A környezõ, jóval magasabb hegyvidékek - az Aggteleki-karszt és a Zempléni-hegység - mintegy keretbe foglalják medenceszerû területét, délen (Szikszó környékén) lépcsõszerû peremmel emelkedik az Alföld síksága fölé. A döntõen harmadidõszaki üledékekbõl felépülõ dombságba szigetszerûen emelkedik ki a Szendrõi-hegység ÉK-DNY-i irányú ókori rögcsoportja, melyet a Bódva-völgye, a Nyugati-Cserehát, a Sajó-völgy, és a Putnoki-dombság határol. Területének nagyobb részét erdõk, cseres-, és gyertyános-tölgyesek borítják, ahogy valaha a Cserehátot is, melynek nevét is a néhai zárt erdõtakarójáról, cseres erdeirõl kapta. Részben homokkal fedett, gyakran 250-300 m magas dombhátak, lankás lejtõk, szélesen elterülõ völgyek, szubmontán égerligetek, cseres-, és gyertyános tölgyesek erdõfoltjaival tarkított szántóföldek, legelõk változása jellemzi a tájat. A Hernád-völgye felé kissé felmagasodó dombhátakról gyönyörû kilátás nyílik a Mátra és Bükk keleten magasodó vonulataira, ill. északon a Kárpátok nyúlványaira. Nyugaton, a Bódva völgye felé megváltozik a táj képe, rögvidéket meredekebb lejtõk, szûkebb völgyek jellemzik a vadregényesebb hangulatú Szendrõ-Rakaca rögvidéket, melynek legmagasabb pontja a Rakaca-patak völgyébõl felmagasodó Kecske-hegy. Tõle északnyugatra húzódik a triász mészkõbõl álló Szalonnai-hegység ÉK-DNy-i irányú sasbércvonulata, amely szervesen kapcsolódik a Bódva nyugati oldalán húzódó Rudabányai-hegységhez. A Cserehát lankás dombhátakkal, széles völgyekkel tagolt tája hagyományosan aprófalvas vidék.

Itt található Magyarország legkisebb lakott települése, a mindössze 19 házzal, 8 állandó lakossal rendelkezõ Szanticska. A trianoni határok meghúzásával e területet elszakították gazdasági-kulturális centrumaitól, elzárt, elszegényedõ peremvidékké lett, s a hanyatlás biztos jeleként kezdetét vette a falvak elnéptelenedése. Az utóbbi évtizedekben viszont sokan archaikus hangulatú, számtalan apró szépséget rejtõ tájat, számos aprófalu a csendet, nyugalmat keresõ, pihenni, kirándulni érkezõ, vagy végleg letelepülõ vendégeknek köszönheti újjászületését. Az elzárt kis falvakban különleges történelmi, kulturális emlékek õrzõdtek meg az utókor számára. Kiemelkedõ középkori emléke az Edelényhez közeli Boldva bencés apátsági temploma (1175-80), hazánk román kori építészetének gyöngyszeme. Itt, a Keresztelõ Szent János bencés apátságban készült a Pray-kódex (latin nyelvû sacramentarium, 1192-95), amelyben egyik legrégibb, és legfontosabb nyelvemlékünk, a "Halotti beszéd és könyörgés" fennmaradt. A Cserehát egyik sajátossága, hogy igen sok településén görögkeleti templomokkal találkozhatunk, közülük a legszebb ikonosztázzal Kány 1797-ben emelt temploma büszkélkedhet. A vidéket járva sokfelé találkozhatunk nem egyszer impozáns régi kastélyokkal, kúriákkal: ezek közé tartozik a felsõvadászi Rákóczi-kastély (17. sz,, átépítve romantikus stílusban, 1860), a szemerei és kurityáni Pallavicini-kastély (elõbbi klasszicista, 1830), a felsõgagyi Huszár (egykor Darvas) -kúria (18. sz., ill. 20. sz. eleje), a fáji Fáy-kastély (1750 körül), a gagyvendégi Vendéghy-kúria (1822), vagy a rásonysápberencsi Csoma-Farkas-kúria (18. sz.második fele). A Cserehát legnagyobb települése, Edelény szintén kivételes mûemlékeket tartogat a látogatók számára. A Bódva partján ma is láthatók a honfoglalás kori (10.-11. sz.), helyreállított borsodi földvár maradványai, mely erõsség Borsod vármegye névadója, s egykori központja volt. A város fõ nevezetessége, a grandiózus L'Huillier-Coburg-kastély a magyar barokk építészet egyik legnagyszerûbb emléke (tervezõje az itáliai G. B. Carlone, 1727-30, benne rokokó falképek). Ugyancsak a Bódva völgyében, Edelénytõl 10 km-re fekszik Szendrõ, a néhai erõsség, amely a 17. sz.-ban többször volt Borsod megye székhelye. A 14. sz.-ban már állt az ún. Alsóvár, amelyet többször korszerûsítettek (részeit beépítették a helyén emelt Csáky-kastélyba [18.-19. sz.]). A Várhegyen emelt olaszbástyás Felsõvár (16. sz.) feltárása az 1990-es években kezdõdött. Szendrõ fontos mûemléke még a Ferences-templom (barokk, 17. sz.), ill. a városfal tornyából átalakított Festõ-ház (17. sz., átalakítva népies barokk stílusban, 19. sz.). Izsófalva - az egykori Disznóshorvát - nevét híres szülötte, a szobrász Izsó Miklós után kapta-fõ nevezetessége a 2001-ben átadott Izsó Miklós Emlékház. Az érdekességek sorába tartozik a Hernádon épült gibárti törpe vízerõmû (1903, ipari mûemlék), amely hazánk legrégebbi, magyar gyártású, ma is eredeti alapgépeivel mûködõ villamosenergia-termelõ telepe. A bensõséges szépségû táj egyaránt alkalmas gyalog-, és kerékpáros túrákra, a kitartóbbak akár a "Cserehát turistája" elnevezésû, 111 km-es útvonal teljesítésére is vállalkozhatnak. A Cserehát folyói közül a Hernád nem csak a horgászok, de a vízitúrázók körében is rendkívül népszerû.

Aggteleki-karszt, Rudabányai-hegység, Galyaság

A Bódva-folyó völgye, és az országhatár között fekvõ (a szlovák oldalon a Gömöri-karsztban folytatódó) Aggteleki-karszt kialakulását, geológiai felépítését tekintve tkp. az Északnyugati-kárpátok belsõ karéjához kapcsolódó középhegység. Jól karsztosodó, ezer méternél is vastagabb triász idõszaki mészkõ építi fel, ebben alakultak ki a területén fellelhetõ nagyszerû barlangrendszerek (Baradla-, Béke-, Kossuth-barlang) éppúgy, mint felszínének igen változatos, még a Bükknél is gazdagabb karsztképzõdményei. Közékük tartoznak a vékony talajtakaró alól elõbukkanó, pengeszerû kõcsíkok ( "ördögszántások"), a víznyelõk (pl. az aggteleki Kis- és Nagyravasz-lyuk), a nagyméretû dolinák, a zsombolyok, szurdokvölgyek, vagy éppen a mélybõl felszínre bukkanó, bõvizû karsztforrások (Jósva-, Komlós-, Méhes-, Szuha-, Tohonya-forrás). Kisebb-nagyobb tavai közül az Aggteleki-, a Vörös-, ill. a Szigligeti-tó a víznyelõk eldugulásával, töbrökben keletkezett, míg a jósvafõi "Tengerszem" mesterségesen létrehozott állóvíz. Az Aggteleki-karszt idõjárását döntõen befolyásolja a közeli Kárpátok éghajlata. E vidék az ország leghûvösebb, legesõsebb tájai közé tartozik, s a hazai viszonylatban bõséges csapadék általában biztosítja a karsztvíz, ill. karsztforrások utánpótlását. A viszonylag alacsony hegyoldalakat tölgyesek és karsztbokorerdõk, a meredekebb lejtõket pedig lejtõsztyeprétek és sziklagyepek fedik. Az Aggteleki-karszt területén 1985-ben hozták létre az Aggteleki Nemzeti Parkot, melyet nem elsõsorban - az egyébként értékes - növény-, és állatvilágának, hanem legelsõsorban kivételes geológiai képzõdményeinek megóvása tett indokolttá. Az Aggteleki Nemzeti Park területe két nagy, a Bódva sûrûn lakott völgye által elválasztott részbõl áll. A nagyobb területet az az Aggtelek-Rudabányai hegyvidéken (az országhatár, ill. Trizs, Teresztenye, Szinpetri, Szögliget, Tornanádaska határolta területen), a kisebbik a Szalonnai-szigethegység területén (Szõlõsardó, Szalonna, Tornaszentandrás között) fekszik.

Fõ látnivalói, és legértékesebb kincsei természetesen világviszonylatban is különlegesnek számító barlangjai. Az Aggteleki-karszt és a Szlovák-karszt összefüggõ barlangrendszerét 1995-ben - ritka módon "természeti értékként" - a világörökség részévé nyilvánították, a mellette szóló legfõbb szakmai érv "a felszín alatti világ természeti formáinak rendkívüli változatossága, komplexitása és viszonylagos érintetlensége" volt. A geológiailag egységes Aggteleki-, és Szlovák-karszt közép-triász korú (mintegy 220-240 millió éves) mészkõtömegében mintegy 2 millió évvel ezelõtt létrejött barlangok kialakulásukat, méretüket, formájukat és ökológiai állapotukat tekintve is nagy változatosságot mutatnak. Jelenleg 712 barlang ismert, melyek közül 273 nyílik a magyar területrõl (közülük 20 fokozottan védett). Feltehetõ (de nem bizonyított), hogy egyetlen hatalmas barlangrendszerhez tartozó járatokról van szó, közülük azonban nagyon sok a mai napig feltáratlan. A nemzeti park leghíresebb barlangja a Baradla-Domica barlangrendszer, melynek hossza - jelenleg feltárt oldalágaival együtt - eléri a 25 km-t, ezzel nem csak Magyarország, de a mérsékelt égöv leghosszabb barlangjának is számít. A háromemeletes Baradla-cseppkõbarlang (melynek kb. 18 km-es szakasza fekszik magyar területen) Aggtelekrõl és Jósvafõrõl is megközelíthetõ, a látogatók második emeletét járhatják be (alsó szintje víz alatt van). Hírét méretein kívül a két felsõ szint lenyûgözõ szépségû, és nagyságú álló-, és függõ cseppköveinek, cseppkõoszlopainak köszönheti ( "Tigris", "Anyósnyelv", "Sárkányfej", "Mozdony" stb)., ezek közül is kiemelkedik a gigantikus (mintegy 25 m magas) "Csillagvizsgáló". A barlangi túrát még lenyûgözõbbé teszik a gyakran hatalmas termek (ilyen pl. a híres "Óriások terme") amelyeket a cseppkövekbõl a fantázia által életre keltett lények és építmények sokasága népesít be ( "Kínai pagoda", "Búbos kemence"), s tesz mesebelivé, varázslatossá. A barlang különleges élõvilágát leginkább az örök sötétséghez teljesen alkalmazkodott alsóbbrendû állatfajok alkotják (pl. a nevezetes aggteleki vakrák, vagy a vakfutrinka), de vannak a barlanghoz kötõdõ, ám tkp. felszíni életet élõ fajok is, legjellegzetesebbek a denevérek.

A nevezetes barlangok közé tartozik a Baradlához - keletkezésüket, cseppkõ-képzõdményeiket tekintve is - hasonló, kb. 10 km-es Béke-barlang (Jósvafõ, egy része gyógybarlang), továbbá égerszögi Szabadság-barlang, ill. a hidrológiai jelentõségû Vass Imre-barlang. A karsztvidék függõleges, ún. aknabarlangjainak egyike hazánk második legmélyebb barlangja, a a Vecsem-bükki hasadék, v. zsomboly (235 m). A Szalonnai-hegység, illetve az Esztramos-hegy kisebb barlangjait (Földváry- és Rákóczi-barlang) egykor a bányászat során fedeztek fel. Különlegességüket az adja, hogy melegvizes kioldódás hatására jöttek létre, ennek következményeként falaikat színes kalcitkristályok, igen ritka görbecseppkövek, ill. borsókövek sokasága borítja. A karsztvidék barlangjait geológiai jelentõségükön túl biológiai, õslénytani és régészeti értékeik is jelentõssé teszik. Régészeti feltárások bizonyítják, hogy egyes barlangok már az õskorban lakottak voltak. A több ezer lelet került elõ a csiszolt kõkorból (kõ-, és csonteszközök, ill. az ún. bükki kultúrához tartozó vonaldíszes cserépedények, Kr. e. 7.-6. évezred), valamint a korai vaskorból (arany ékszerek, harci felszerelés). Az Aggteleki-karszt települései jelentõs történelmi-kulturális értékek, mûemlékek õrzõi is. A Bódva-völgyben fekvõ Szalonna - eredetileg körtemplomként (rotunda) emelt - ref. temploma egyike legszebb román kori falusi templomainknak (12.-13. sz., szentélyében román kori és gótikus falképek, fa harangtorony [népies barokk, 1765]). Ugyancsak kiemelkedõ mûemlék a néhai bányászfalu, Tornaszentandrás román kori (12. sz.), Szt. Andrásnak szentelt plébániatemploma.

A középkorban betelepült külhoni bányászok emlékét õrzi a templomépület ikerszentélyes kialakítása, mely (hazánkban egyedülálló módon) délnémet, és cseh mintákat követ. Jelentõs középkori emlék a Martonyi mellett található háromhegyi (Újház) pálos templom-, és kolostorrom (gótikus, 1408), valamint Szögliget felett, a Szárd-hegyen álló Szádvár romjai (14. sz.). Szögliget környékének különleges látnivalója az évtizedek óta lakatlan Derenk romközség is. A vidék megtekintésre érdemes látnivalója még Bódvaszilason az (eredetileg jószágigazgatói) Esterházy-Koós kastély (barokk, 1780), vagy a a hídvégardói Gedeon-(1770), és Papp-kúria (1830 k.) is. A kirándulók körében igen népszerûek a mesterségesen kialakított, ám a tájba tökéletesen illeszkedõ, festõi szépségû tavak, így a Szögliget melletti Ménes-tó, vagy a Szalonna szomszédságában fekvõ, a Rakaca-patakon létesített Rakacai-tó (hazánk egyik legnagyobb víztározója). A Szuha és a Bódva között legyezõszerûen elterülõ (az Aggteleki-karszthoz sorolt) karsztvidékhez, a Galyasághoz hagyományosan hat, a világtól elzárt aprócska falu tartozik (Teresztenye, Égerszög, Szõlõsardó, Kánó, Tornakápolna, Varbóc). A középkorban királyi szolgálónépek, s részben cseh, német hospesek (telepesek) éltek a vidéken. A hódoltság korában elnéptelenedett Lazó faluban (a mai Lászi-puszta helyén) született a neves humanista, Lázói (vagy Lászai) János (1448-1523) telegdi fõesperes. (õ volt a magyar reneszánsz remekmûvének, a gyulafehérvári székesegyház Lázói-kápolnájának építtetõje). E települések a népi építészet számos megmaradt emlékét õrzik, nem egyszer középkori eredetû, a 18.-19. sz.-ban emelt falusi templomaik festett famennyezettel, és berendezéssel díszesek (Imola, Teresztenye, Tornakápolna). Az Aggteleki-karszttól délre folytatódó Rudabányai-hegység triász mészkõbõl és dolomitból álló, jórészt gyertyános-, és cseres-tölgyesekkel borított sasbárcvonulat. Területén a 15. sz.-tól egészen 1985-ig mûködött hazánk egyetlen vasércbányája. Hírnevét a bánya különbözõ pontjain talált, kivételes jelentõségû emberelõd-maradványoknak ("Rudapithecus hungaricus") köszönheti, de a lignites rétegekbõl számos állat-, és növényfaj maradványai is elõkerültek (Rudabányai õshominidalelõhely Természetvédelmi Terület).

Zempléni-hegység

A Hernád és a Bodrog völgye között fekvõ Zempléni-hegység az Eperjes-Tokaji-hegység magyarországi része. A Kárpátok belsõ vulkáni ívéhez tartozó vonulatát a Sátor-hegyek alkotják (északon, az országhatáron túl a Szalánci-hegységben folytatódik). Kialakulásában a harmadidõszaki (miocén), több szakaszban lezajló vulkánosság játszotta a fõszerepet: a mai Kárpát-medence peremén létrejött törésvonalak mentén vulkáni, szubvulkáni tevékenység zajlott, ez rakta le a hegység andezites és riolitos kõzetanyagát. A pliocén és a pleisztocén során kiemelkedõ hegység