Az Északi-középhegység vonulatai, a Dél-Alföld tájai, és Ukrajnával, Romániával közös keleti határaink fogják közre az Észak-alföldi Régiót, amelynek területén három megye, Jász-Nagykun-Szolnok, Hajdú-Bihar, és Szabolcs-Szatmár-Bereg osztozik. Kivételt jelent a Tisza-tó és környéke, amely - noha földrajzilag szervesen e tájegységhez tartozik - turisztikai-idegenforgalmi szempontból önálló egységet alkot.

Az Észak-alföldi Régió egyik legjellemzõbb tulajdonsága, egyúttal fontos értéke - hasonlóan a Dél-Alföldhöz - a sajátos és összetéveszthetetlenül egyedi karakterrel rendelkezõ tájak üdítõ változatossága. Sokszínûségének egyik forrása földtörténeti múltjában keresendõ: az Alföld földtörténeti harmadidõszaktól folyamatosan süllyedõ medencét egykor hatalmas beltenger töltötte ki, amelyet tengeri, tavi üledékek, majd a hegyekbõl lefutó vízfolyások töltöttek fel az évmilliók során. Így a síkságra érkezõ folyók homokkal, lösszel takart hordalékkúpja a Nyírség, pleisztocén lösszel takart, kiemelt helyzetû síkság a Mezõföld és a Hajdúság, legfiatalabbak pedig a folyók öntésterületeiként létrejött tájrészek - a Jászság, a Rétköz, a Szatmár-Beregi-síkság, és a Berettyó-Körös-vidék síksága.

A 19. sz. nagy szabályozási munkálatait megelõzõen a szeszélyesen kalandozó, hónapokra kiöntõ vizek hatalmas területeket árasztottak el, s változtattak folyóágakkal átszõtt, lápos, zsombékos vízivilággá. Egykor az Alföld óriási kiterjedésû mocsárvilága volt a Tisza, Szamos, és Kraszna hordalékkúpja között kialakult, csaknem Balaton-nagyságú Ecsedi-láp, vagy a Berettyó-Körös vidékkel határos Sárrét. A szabályozás után, a vízjárta területek kiszáradása nyomán jöttek létre a Nagykunság szikes pusztái, és a Hortobágy tökéletes síksága, amelyeket ma is a Tisza elhagyott medrei, morotvái hálóznak be. A földrajzi adottságok sokfélesége a természeti értékek, látnivalók gazdagságával, sokszínûségével párosul. A Hortobágyi Nemzeti Park Magyarország elsõként alapított, legnagyobb területû nemzeti parkja, emblematikus jelentõségû turistalátványossága. A tájképi értékek, valamint a különleges növény-, és állatvilág megóvása tette indokolttá számos további tájvédelmi körzet létrehozását (Bihari-sík Tájvédelmi Körzet, Dél-Mezõföld Tájvédelmi Körzet, Hajdúsági Tájvédelmi Körzet, Közép-Tiszai Tájvédelmi Körzet, Szatmár-Beregi Tájvédelmi Körzet). A Felsõ-Tisza vidéke a csaknem érintetlen természet szépségével, a népi kultúra archaikus emlékeivel, a Közép-Tisza vidéke ártéri erdõkkel és rétekkel, holtágakkal kísért folyó meghitt hangulatával várja a látogatót. A Hortobágy, a kunsági tájak pusztai romantikája, a vízitúrákra csábító Tisza-völgy mellett jelentõs idegenforgalmi vonzerõt jelent az Észak-alföldi Régió termálvízkincse: a strand-és gyógyfürdõjérõl bel-, és külföldön egyaránt nevezetes Hajdúszoboszlón, Cserkeszõlõn kívül jelentõs termálvizes fürdõhelynek számít Jászberény, Szolnok, Berekfürdõ, Túrkeve is. Az Észak-alföldi Régió nem szûkölködik történeti-kulturális emlékekben, látnivalókban sem, amelyek között fellelhetõ a magyar történelem, mûvészet, kultúra több kivételes jelentõségû emléke. Ezek közé tartozik Szabolcs honfoglalás kori földvára, a magyar román kori építészet jelentõs alkotásaként ismert csarodai és csengersimai templom, a hazai késõ-gótika és reneszánsz remekeként számon tartott nyírbátori (ref.) templom és gótikus harangláb, ill. az ugyancsak gótikus nagyszekeresi református templom és harangláb. Ugyancsak reneszánsz jegyeket visel Vaja nevezetessége, a Vay-várkastély, és a kisvárdai vár. A magyar klasszicista építészet egyik fõmûvén, a debreceni Nagytemplomon kívül említést érdemel Hajdúböszörmény különösen szép, egységes historizáló stílusban kialakított fõtere is. A helyi birtokos nemesség gyönyörû kastélyai közül számos ma is a települések dísze (törökszentmiklósi Almásy-kastély, kenderesi Horthy-kastély, tiszadobi Andrássy-kastély, újszászi Orczy-kastély). Feltétlenül megemlítendõ az Észak-Alföld nagy hírû népmûvészete: önálló, és archaikus népi kultúrával rendelkezik a Jászság, a Nagykunság, és Szatmár-Bereg is. Mezõtúr napjainkban is a népi fazekasság egyik központja. Az Észak-alföldi Régió központja a "cívis városként", "kálvinista Rómaként" is emlegetett Debrecen, amely egyeteme, múzeumai révén a hazai kultúra, tudomány egyik központja. Ugyancsak nagy fontosságú regionális centrum a Nyírség fõvárosa, Nyíregyháza, ill. az elsõsorban közlekedési csomópontként jelentõs Tisza-parti megyeszékhely, nagy múltú mûvésztelepérõl, színházáról híres Szolnok.

Jászság

A Jász-Nagykun-Szolnok megyében fekvõ Jászság az Alföld északnyugati kistája, alacsony, enyhén dél felé lejtõ síkság. Nyugaton a Gödöllõi dombság, északon a Mátra határolja, délen Szolnokig terjed. Két legjelentõsebb vízfolyása a Mátrából érkezõ Zagyva és a Tarna. Területét az Északi-középhegység folyói töltötték fel a földtörténeti negyedidõszakban: a pleisztocén idején a Galga, Tarna, és a Zagyva terítette itt szét hordalékkúpját. (Az Õs-Zagyva mederváltozásainak szemléletes bizonyítékai pl. azok a futóhomok buckák, amelyek a pusztamonostori és a farmosi elhagyott folyómeder szakaszokban találhatók). A Jászság még a középkorban is "tekervényes folyók áradásaitól sújtott", vizenyõs, mocsaras-lápos vízivilág volt, melynek nyílt vízfelszíneit nagy kiterjedésû nádasok, zsombékosokkal övezték. A vízszabályozási munkák után a Jászság legnagyobb része mezõgazdasági mûvelés alá került, lápjai csakúgy, mint jellegzetes ligeteredõi nagyrészt eltûntek. A hajdani mocsárvilágra ma már csupán a Hajta-menti védett területek emlékeztetnek (Tápió-Hajta természetvédelmi Terület > lásd: Budapest és környéke), természetes növénytakarója is csak foltokban maradt fenn (Jászdózsa melletti Pap-erdõ, Pap-fertõ, a Borsóhalma-Négyszállás térségi legelõk, Jásztelek-Pusztamizsei Természetvédelmi Terület keményfás ligeterdõi és morotvás tölgyesei). A Jászság felszínét döntõen ma is kanyargó, sekély holtmedrek, és hozzájuk kapcsolódó árterek uralják. Különösen szép a Zagyva Jászfelsõszentgyörgy és Jászberény közötti, eredeti állapotában fennmaradt szakasza (Zagyva menti Természetvédelmi Terület), a szolnoki, és különösen a jászteleki Zagyva-holtág - utóbbi területén 300-400 éves tölgyfák állnak, madárvilágát rendkívüli gazdagság jellemzi. A Jászság büszke múlttal rendelkezõ történeti táj. Nevét a jászokról kapta, errõl az alánokkal rokon, iráni eredetû néprõl, amely a 13.-14. sz-ban több hullámban költözött a Kárpát-medencébe s telepedett le mai élõhelyén. Nyelvüket csupán a 15. sz. végére cserélték magyarra. Különleges volt jogállásuk is, a Jászság 1323-1876 között autonómiával, kiváltságokkal (közjogi és gazdasági különállással) rendelkezõ szabadalmas terület, amely nem tartozott a vármegyék kötelékébe, lakóit nem kényszeríthették jobbágysorba. A vidéket, amely a török háborúk idején sem néptelenedett el, I. Lipót 1702-ben zálogba adta a Német Lovagrendnek. A jászok hosszú harcot vívtak függetlenségük megtartásáért. Hatalmas anyagi áldozatok, kemény katonai kötelezettségek teljesítése révén váltották meg szabadságukat: 1745-ben a "Redemptio", a szabadalmas jogállás pénzbeli megváltása régi szabadságuk visszatérését jelentette. Mária Terézia kiváltságlevele mentesítette õket a Német Lovagrenddel, ill. a Pesti Invalidus Házzal szembeni jobbágyi kötelezettségektõl. (A Redemptio, a szabadulás emlékére ünneplik minden év május 6-án a Jászok Napját).

A Jászság 1745-1876 között a Kiskunsággal és Nagykunsággal együtt alkotta a kiváltságolt Hármas Kerületet (Jászkun Kerület), melynek központja Jászberény volt. A jászsági települések a 18-19. században hatalmas pusztákat birtokoltak a Duna-Tisza közén, ezek benépesítése során, több hullámban ezrek költöztek ki az anyaközségekbõl a kiskunsági pusztákra (jászokkal települt újra a 18. sz.-ban a nagykunsági Kunszentmárton is). A Jászság hagyományos gazdasági, kulturális és történelmi központja Jászberény. Fontosabb látnivalói közé tartozik a középkori eredetû, barokk stílusban átépített ferences templom, ill. kolostor, a Jász-Kun kerület barokk székháza, a Rozália-kápolna, és a város határát egykor jelzõ Kõképek. Itt található hazánk egyik legrégebbi vidéki múzeuma, a Jász Múzeum, jelentõs néprajzi, mûvészeti gyûjteménnyel (fõ nevezetessége a jászkürt, ismertebb nevén Lehel kürtje). A Hamza Gyûjtemény és Jász Galéria Hamza D. Ákos festõ és felesége, Hamza Lehel Mária mûvészeti hagyatékát õrzi. Jánoshidán áll a vidék legrégebbi mûemléke, a premontreiek 13. sz-ban, román stílusban emelt temploma, amelyben a barokk bõvítés ellenére is megõrzõdtek egykorú részletek. Ugyancsak középkori eredetû Jászfényszaru gótikus, barokk stílusban átalakított temploma, vagy Jászjákóhalma róm. kat. templomának gótikus szentélye. Különleges látnivalónak számít a Jászdózsa határában álló, 19. sz. elejérõl származó, klasszicista stílusú Tarna-híd. Jásszentandrás róm. kat. templomát a 20. sz. neves hazai mûvésze, Aba-Novák Vilmos, és a szolnoki mûvésztelepen dolgozó Chiovini Ferenc falképei díszítik. A jászok a mai napig nagy hangsúlyt fektetnek múltjuk, hagyományaik, kuktúrájuk megõrzésére. Ennek bizonyítékai a jász települések Helytörténeti Gyûjteményei (Jászboldogháza, Jászkísér Jászfényszaru, Jászágó, Jászárokszállás), a tájházak (Jászdózsa, Jásztelek). Az egykori tanyaközpontban, Jászapátiban Tanyamúzeum található. Turisztikai-idegenforgalmi szempontból nagy jelentõséggel bírnak a Jászság kiváló, országosan ismert termálfürdõi (Jászberény, Jászárokszállás, Jászapáti, Jászszentandrás).

Nagykunság és a Hortobágy

A Közép-Tiszavidékhez tartozó Nagykunság az Észak-Alföld hamisítatlan síkvidéki tájainak egyike, melyet több (a Tisza középsõ folyása és a Hortobágy között elhelyezkedõ) kistáj, a Tiszafüred-Kunhegyesi-sík, a Szolnok-Túri-sík, ill. a Tiszazug alkot. Fiatal, feltöltött síkság, amelynek jelentõs része a Tisza szabályozásáig a folyó mellékágakkal, morotvákkal tagolt, vízjárta, mocsaras ártere volt. Az elsõ pillantásra egyhangúnak tûnõ rónákon ma is felfedezhetõk az egykori folyómedrek, morotvák nyomai, a tág horizontot csupán kisebb dombszerû kiemelkedések, az ún. "kunhalmok" törik meg. Koruk, eredetük, funkciójuk ma sem teljesen tisztázott: e mesterséges építmények legkorábbi darabjai a neolitikum, ill. a réz-, és bronzkor idejébõl szármanak. Vannak köztük õrhalomként szolgáló, vagy településhatárt jelölõ halmok, de a népvándorlás korából származó sírhalmok, temetkezési helyek (kurgánok) is. A Nagykunság történeti táj: nevét a tatárjárás után (1243-46) itt letelepedõ, kiváltságokkal felruházott kunokról kapta, akik csak a 15. sz, végére magyarosodtak el, s váltak nomád állattartókból földmûves néppé. (Az II. kun törvény (1279) szerint a kunok hét nemzetsége telepedett meg Magyarországon [a 7. vsz. a jász nemzetség volt]. Ugyanez a törvény szálláshelyüket a Duna-Tisza közén, a Körös mellett, a Maros és Körös között és partjain; a Temes és Maros között és környékén határozta meg).

A kun szállások (descensus) élén szállás-kapitányok álltak, akik a 14. sz.-ra fokozatosan átvették a nemzetségi kapitányok szerepét, kisebb ügyekben bíráskodási feladatokat is elláttak. A Nagykunság népessége túlélte a török háborúk, és a hódoltság korának (16.-17. sz.) pusztításait. 1702-ben I. Lipót elzálogosította a Német Lovagrendnek, 1745-ben azonban lakossága - a Jászsághoz hasonlóan - önerejébõl megváltotta szabadságát (Redemptio). A 18.-19. sz.-ban a Nagykunság is része az önálló, privilégiumokkal (vö. "Jászkun Statutum") bíró Hármas (vagy Jászkun) Kerületnek. A 19. sz. elején a Nagykunságot a ref. vallású Karcag, Kisújszállás, Kunhegyes, Kunmadaras, Túrkeve, valamint a Jászságból újratelepült róm. kat. Kunszentmárton alkották. A kiegyezést követõ közigazgatási átalakítás (1876. évi XXXIII. Tc.) más szabadalmas területekhez hasonlóan elvesztette önállóságát, és az újonnan létrehozott Jász-Nagykun-Szolnok vármegye része lett. (Ennek következtében terjedhetett ki a "Nagykunság" fogalma több hasonló kultúrájú és népességû, de eltérõ történeti múltú helységre [Abádszalók, Törökszentmiklós, Mezõtúr, Dévaványa stb.]). A Redemptio után felgyorsult a mezõvárosi fejlõdés, a települések határában extenzív állattartás alakult ki, a gazdák által létrehozott szállások, tanyák sokaságával. A Nagykunságnak épp ezért a gazdag, és színes pásztorhagyományon kívül a - ellentétben pl. a Nyírséggel, Szatmárral - fejlett, a Hajdúsággal, és Dél-Tiszántúllal rokon mezõvárosi-parasztpolgári kultúra is jellemzõje. A Nagykunság természeti látnivalói közül elsõ helyen említendõk a Tisza vadregényes szépségû, sok helyütt holtágakkal, morotvákkal kísért, a természetes növénytakarót még õrzõ árterei. E területek védelme, értékeinek megõrzése érdekében hozták létre a kiskörei vasúti hídtól egészen a tiszaugi hídig húzódó, a folyót 136 km hosszan kísérõ Közép-Tiszai Tájvédelmi Körzetet. A Tisza, s mellékfolyóinak 19. sz-i szabályozása döntõen megváltoztatta az Alföld képét: eltûntek a folyó szeszélyes kanyarulatai, az árvizek által táplált lápok, mocsaras rétek, az egész hatalmas kiterjedésû vadvízország.

A megváltozott vízjárási viszonyok (a vízszint megnövekedett kilengései) megpecsételték a keményfás, tölgy-szil-kõris erdõk ligeterdõk sorsát, amelyek helyét lassanként fûz-nyár erdõk foglalták el. A hajdani élõvilág képviselõi számára leginkább az ártéri erdõk, a hullámtéri gyepek, a holtágak és mocsárrétek tudták biztosítani a korábbi életfeltételeket. A fennmaradt ligeterdõk mellett legszebbek a hajdani mocsárvilág életközösségeinek utolsó maradványait õrzõ holtágak (A Közép-Tisza-vidék védett holtágai közé tartozik a Patkós (Heves megyében, Pély határában), a Gólyi-tó (Jász-Nagykun Szolnok megyében: Tiszaroff és Tiszabõ között), a Csatló (Tiszasüly és Kõtelek között), a Pityóka (Törökszentmiklós határában), a Szórói Holt-Tisza (Besenyszög határában), és a Kovácsi Holt-Tisza (Szolnoknál)). E gyakran tündérrózsával borított állóvizeket szép, értékes orchideafajok otthonául szolgáló ligeterdõk övezik, változatos, gazdag halállományuk igazi horgászparadicsommá teszi õket. A Közép-Tisza-vidék egyik különlegessége a folyópartokat, holtágakat, ártéri réteket benépesítõ igen gazdag madárvilág (vízityúk, szárcsa, búbos vöcsök, nádi énekesek, kis-, nagykócsag, szürke-, vörös-, kanalasgém, fekete gólya, halászsas). A Nagykunság egykori szikes,mocsarakkal tûzdelt pusztáinak utolsó maradványaival találkozhatunk a Szolnok-Túri-síkon, Túrkeve, Kisújszállás, Karcag határában (Kecskeri puszta, Ecsegpuszta). E sokáig rideg állattartással hasznosított puszták rokona a közelben fekvõ Hortobágy. A Nagykunság, egyben Jász-Nagykun-Szolnok megye székhelye Szolnok, e fontos tiszai átkelõ, amely már a 11. sz-ban ispánsági székhely, a tiszai sószállítás fontos központja. Legszebb részeit, fõ látnivalóit ma is õsi városmagja területén találjuk: így a néhai vár helyén épült híres mûvésztelepet, a Tisza-parti sétányt az országos hírû Szigligeti Színházzal, a barokk ferences templommal és rendházzal, ill. Tisza Hotellel és gyógyfürdõvel, vagy a Szapáry-utca, és az újjáépült Kossuth-tér historizáló és szecessziós épületeit. A szomszédos Törökszentmiklós angol telivér ménese révén a hazai lótenyésztés, lósport fontos központja.

Egyházi mûemlékein kívül fõ nevezetessége az Almásy-kastély. Tiszaföldváron magánkezdeményezés nyomán létesült a Körös és Tisza által közrefogott Tiszazug természettudományi, néprajzi tárgyi anyagát bemutató Tiszazugi Földrajzi Múzeum (õslénytani gyûjteménye a harmadik legjelentõsebb Magyarországon). Kisújszálláson a Morgó-csárdában berendezett néprajzi kiállítás mutatja be a környék polgári, és paraszti kultúráját. A Hortobágy déli kapuja, Karcag a pusztai túrák egyik kiindulópontja. Környékének fontosabb látnivalói közé tartozik a 19. sz. elején emelt Zádor-híd, valamint 24, helyi védettségû kunhalom (Kis-Gergely-halom, Pincés-halom, stb.). A Fegyvernek határában található "Pusztatorony" (késõ-gótikus stílusban, 1480 k. emelt templom maradványa ) a megye legrégebbi mûemléke: Õsi mezõvárosnak számít Mezõtúr, amely vásárain kívül leginkább nagy hagyományokkal rendelkezõ kézmûiparáról, népmûvészetérõl, népi hagyományairól nevezetes. Messze földön ismert - ma is jelen lévõ - fazekasságáról a Bolváry-kúriában berendezett Túri Fazekas Múzeum nyújt átfogó képet. A Nagykunság síkvidéki tája Kunmadaras, Karcag környékén szinte észrevétlenül megy át a Hortobágy tökéletes síkságába. Ennek határát északon a Tisza és a Borsodi-Mezõség, nyugaton a Tiszafüred-Kunhegyesi-sík, keleten a Hajdúhát jelenti, dél felé természetes folytatása a Nagy-Sárrét. A végtelennek tûnõ rónaság fölé csak a Tisza menti buckavonulatok, és a kunhalmok (pl. a nagyiváni Bürök-halom) emelkednek. A Hortobágy a Tisza szabályozásáig vízjárta, zsombékos-mocsaras terület volt, felszínét ma is behálózzák a Tisza egykori medrei, morotvái, ill. a csatlakozó folyóhátak. A Hortobágy a köztudatban jóformán az Alföld szinonimája, Magyarország emblematikus tája, ennek köszönhetõen hosszú évtizedek óta kiemelt turisztikai célpontnak számít. Ugyanakkor különleges, szigorú védettséget élvezõ természeti értékeket rejtõ vidék: a Hortobágyi Nemzeti Park Magyarország legelsõ (1973), s máig legnagyobb nemzeti parkja. A Bioszféra-rezervátum (1979-tõl) legnagyobb része a Ramsari-egyezmény alapján szigorúan védett. Területe nem korlátozódik a Hortobágy földrajzi, ökológiai területére, fokozatosan hozzácsatolták az Alföld néhai természeti-táji értékeinek legértékesebb, még fellelhetõ területeit: a foltokban még az eredeti arcát õrzõ szikes pusztát és füves löszpusztát, a szikespusztai tölgyes erdõket, tavakat, az egykori hatalmas mocsaras-lápos területek, és a Tiszát kísérõ árterek galériaerdeinek maradványait.

A nemzeti park közel negyven százalékát ma is a fennmaradt zsombékos-lápos mocsárrétek, láposok, ill. valamivel szárazabb ecset- és hernyópázsitos, vizenyõs rétek alkotják (Egyek-Pusztakócsi mocsarak, Kunkápolnás, Kunfényes, Feketerét), ahol számos (köztük több szigorúan védett) madárfaj fészkelõhelye található (réti fülesbagoly, sárszalonka, goda, vízicsibék több faja, sárga billegetõ, fehérszárnyú szerkõ, stb.). A HNP hat természetes, és huszonnyolc mesterséges tó található. Halastórendszerei (Hortobágyi halastavak, Csécsi-tó stb.) ugyancsak védettséget élveznek, nyílt vízfelületükkel, mocsaras parti nádasaikkal tkp. átvették az egykori nagy pangóvizes területek szerepét, így jelentõségük kiemelkedõ az élõvilág megtartása szempontjából. A halastavakon, zárt nádas élõhelyeken kb. negyven madárfaj költ, vonulási idõszakban (tavasszal és õsszel) akár többszázezres madárcsapatok is megpihennek itt ( az érdeklõdõket több helyen is madármegfigyelõ-tornyok várják). Nevezetesek a zonális tölgyesek maradékának számító szikespusztai tölgyesek (Ohati és Margitai erdõ). A nemzeti park legjellemzõbb része, és fõ nevezetessége azonban a szélesen elterülõ végtelen horizontú hortobágyi puszta . Az alacsony füvû gyepet a legeltetés alakította ki, s tartja máig ebben az állapotban. A táj a szilaj félnomád pásztorkodás legjelentõsebb területe volt, melynek élõ valóságát jelentik a tájban ma is feltûnõ gémeskutak, legelészõ rackajuh nyájak, szürkemarha csordák. A pásztorélet tárgyi emlékei, eszközei, fényképdokumentációja többek között Nagyivánban, és Hortobágy (18. sz-i szekérszállásból kialakított) Pásztormúzeumában láthatók. Ugyanitt megtekinthetõk olyan hamisítatlan, jellegzetes pásztorszállások, mint az ún. "vasaló", vagy a honfoglalás óta használt "seggenülõ hodály" is. Hortobágy község érdekes látnivalója az 1997-ben alapított Pusztai Állatpark (1997): létrehozásának fõ célja az õshonos állatfajok megõrzésén túl a hortobágyi pásztorhagyományok fennmaradása volt . A település közismert látványossága még a Nagyhortobágyi csárda (1699), és a Hortobágy-folyón átívelõ híres Kilenclyukú híd (klasszicista, 1827-33), amelynek tövében a nagy turisztikai vonzerõt jelentõ vásárokat is tartják. A puszta azonban számos egyéb, nem kevésbé jelentõs nevezetességgel is szolgál. Közel száz népvándorlás-kori kunhalom, illetve a kisebb "laponyag" (hosszúkás, temetkezésre szolgáló magaslat) található a vidéken, közülük legnagyobb Nagyiván melletti Bürök-halom. Az Árpád-korban keletkezett - ám a 13.-15. sz.-ban elpusztult - mintegy harminc Hortobágy-környéki település közül néhányat részben feltártak (Csécs, Balmaz, Zám). Leghíresebb Darassa- és Máta-puszta határában a néhai Papegyháza templomának romja (román, 12. sz., rekonstruált alapfalak).

Hajdúság

A Hajdúság a Nyírség és a Hortobágy között fekvõ középtáj, északon a Tisza, délen a Nagy-Sárrét határolja. Síkvidéki felszínét kezdetben a hegyekbõl érkezõ folyók alakították: a Hajdúhát területén a Bodrog, a Dél-Hajdúságban a az Õs-Tisza és Õs-Szamos rakta le hordalékkúpját. A jégkorszak idõszakában képzõdött a Hajdúság - helyenként 15 m-t is elérõ - lösztakarója. E löszös síkság felszínét a jégkorszak elmúltával a szél, és a folyóvízi erózió formálta tovább, s alakította ki a mai hullámzó, apró dombok, buckák vonulataival tagolt tájat. Kistájai közé tartozik a Hajdúhát, ennek északi részén lösszel fedett, 5-7 m magas futóhomokformák teszik hullámossá a tájat, magasabb része löszös homokkal, lösszel takart síkság. Az alacsonyabb, egykor vízjárta Dél- Hajdúság tkp. homokkal, löszös iszappal fedett, elhagyott folyómedrekkel átszõtt hordalékkúp-síkság. A Hajdúság buckás-dombos területei jellegzetes, egyedi természeti értékekkel rendelkeznek. A dombok közötti apró vizes völgyekben ("nyírvízlaposok") hûvös, mocsaras-lápos társulások alakultak ki, amelyeket nyíres-égeres erdõfoltok tesznek változatosabbá. A szárazabb, melegebb domboldalakat, ill. területeket homokpusztagyepek borítják. Egykor nagy kiterjedésû tölgy-kõris-szil ligeterdõi csak foltokban maradtak fenn. Fõként a lápos területeknek, kis tavaknak köszönhetõen madárvilágát a fajok gazdagsága jellemzi, a vízimadarakon kívül (bíbic, szürke gém, nádi énekesek, récék,) költ itt bölömbika, szalakóta, kerecsensólyom is. Igazi különlegesség a Hajdúbagos mellett élõ, jelentõsnek számító földikutya-közösség. A hajdúsági táj eredeti állapotának, természeti értékeinek megõrzése érdekében hozták létre Hajdúsági Tájvédelmi Körzetet, amelyhez huszonkét (Hajdúsámson, Nyírábrány, Létavértes és Mikepércs között található) védett terület tartozik.

A Hajdúság történelmét tekintve is különleges. A marhahajtásból élõ fegyveres hajdúk a török háborúk idején váltak katonaréteggé. Általában egy-egy hadjáratra szerzõdtek, s tisztjeiket maguk közül választották. Legfontosabb történelmi szerepüket a Bocskai-féle felkelés idején játszották: a könnyûlovas-portyázó harcmodort mesterien alkalmazó csapataik a fejedelem seregének fõ erejét alkották. Támogatásuk elnyerésére Bocskai hajdúinak 1605-ben kollektív nemességet adományozott, s birtokán - teljes adómentesség mellett - letelepítette õket. Az így létrejött, önkormányzati joggal felruházott, ill. önálló közigazgatási egységet alkotó ún. öreg hajdúvárosok (Böszörmény, Dorog, Nánás, Szoboszló, Vámospércs) 1609-ben Hajdúkerületbe szervezõdtek, melynek élén fõkapitány állt. A hajdúvárosok 1876-ban - törvényrendelettel - beolvadtak az akkor szervezett, 1950-ig létezõ Hajdú vármegyébe, mely tágabb értelemben magát a Hajdúságot, mint tájegységet (a hajdúvárosok és Debrecen környéke) is jelentette. A Hajdúság központjának hagyományosan Hajdúböszörmény számít, itt áll a 17. sz. óta a Hajdúkerületi székház, mely napjainkban a Hajdúsági Múzeumnak ad helyet. Centrumában számos, 18.-19. sz. emelt szép középület található (Városháza, Kálvin téri, és Bocskai téri ref. templom - utóbbi eredetileg középkori erõdtemplom; Bocskai István Gimnázium, Petõfi-ház). A Hajdúböszörmény melletti Zelemér neolit kori halmon emelt, gótikus stílusú templomromjáról (Csonkatorony) nevezetes. Középkori eredetû Nyíracsád Árpád-kori temploma is. Az egykori hajdúvárosok között különleges helyet foglal el Hajdúszoboszló, amely az 1925-ben talált gyógyvíznek köszönhetõen vált határokon túl is túl is ismert fürdõkomplexummá, üdülõ- és gyógycentrummá, a "reumások Mekkájává". Jelentõsek mûemlékei, kulturális látnivalói is (Bocskai István Múzeum, Nemzetközi Modern Múzeum, ref. templom és középkori erõdfal, róm. kat. és gör. kat templom, Harangház, Csanády-borház). Népszerû termálfürdõvel dicsekedhet Hajdúnánás, Hajdúdorog is. Utóbbi város a magyarországi görög katolikusok egyetlen püspökségének névadója ((Hajdúdorogi Gör. Kat. Egyházmegye), egyben vallási központja. Több településen is megtekinthetõk a hely múltját, népi kultúráját bemutató tájházak (Hajdúnánás [Hajdú ház], Hajdúböszörmény) Bár földrajzilag a Nyírség déli részén fekszik, mégis ezer szállal kötõdik a Hajdúsághoz a megyeszékhely, Debrecen - Kelet-Magyarország egyik legfontosabb, nagy hagyományokkal rendelkezõ gazdasági, kulturális központja. Jeles mûemlékek (ref. Nagytemplom, Angol Királynõ és Aranybika Szálló, Diószegi-, és Podmaniczky-, Simonffy-ház, Nagyerdei Vigadó), múzeumok (Modern és Kortárs Mûvészeti Központ, Déri Múzeum és kiállítóhelyei: Debreceni Irodalmi Múzeum, Holló László Emlékmúzeum, Medgyessy Ferenc Emlékmúzeum) sora várja a látogatót. A város a magyarországi oktatás, szellemi élet központja is, amelyet a híres Református Kollégiumát 1552-ben (annak Nagykönyvtárát 1530-40 k.), egyetemének elõdjét 1868-ban alapították.

Berettyó-vidék, Bihari-síkság

A Hajdúságot a Hortobággyal együtt délrõl a Berettyó-vidék határolja, amely keleten-délkeleten a Bihari-síkságban folytatódik. Fõként utóbbi vidék õrzi még nyomokban az Alföld õsi, folyószabályozás elõtti képét, jellegzetes, folyómedrekkel, vízfolyásokkal sûrûn átszõtt, mocsarakkal tarkított arculatát. A Bihari-síkság védett részei valójában elkülönülõ, mezõgazdasági területek közé mozaikszerûen beékelõdõ területek (Püspökladány, Berettyóújfalu, Komádi, és Füzesgyarmat között). Ennek megfelelõen a Bihari-sík Tájvédelmi Körzet meglehetõsen nagy kiterjedésû: hozzá tartozik a Hajdúsággal határos, Románia területére is átnyúló Érmellék löszös vidéke, ill. a tõle délre, az országhatár mellett húzódó Bihari-sík, a Berettyó-mente hullámos, elhagyott folyóágakkal tagolt tája, és nyugatabbra a néhai hatalmas mocsárvilág, a Nagy-Sárrét északi része. Éppúgy találkozhatunk itt szélesen elterülõ, Hortobágyot idézõ szikes legelõkkel, mint löszpusztagyepekkel, kisebb, a múltból fennmaradt láposokkal-zsombékosokkal, mocsárrétekkel, nedves kaszálókkal, erdõfoltokkal. Települései közül Püspökladány, ill. Berettyóújfalu a legjelentõsebb, utóbbi a Sárrét lecsapolása után lett a vidék központja, rövid ideig Bihar vm. Székhelye volt. Határában található a híres herpályi templomrom (a 13. sz. elején, román stílusban emelt Szt. Pál prépostsági templom maradványa). Nagykereki büszkesége a középkori eredetû (12. sz.), többször átépített Bocskai-várkastély, míg Bakonszeg nevezetessége a felvilágosodás korának neves hazai írója, Bessenyei György egykori kúriája (ma Emlékmúzeum).

Nyíri-Mezõség

Rakamaztól egészen a Hortobágyig húzódik a Tiszát szegélyezõ Nyíri-Mezõség, a folyó egykori ártéri területe. Kialakulását, jellegét tekintve szerves kapcsolat fûzi a Rétközhöz, ill. a Hortobágyhoz, hozzájuk hasonlóan a 19. sz. nagy folyószabályozásai során nyerte mai arculatát. A folyómenti területek közül fõként a tiszadobi ártér természeti értékei (Tölgyes-erdõ, Halász-sziget) érdemelnek figyelmet (1977-tõl természetvédelmi terület). A táj egyik fõ látványossága a tiszalöki duzzasztómû, jelentõsebb kultúrtörténeti emlékei közé tartozik a tiszadobi Andrássy-kastély, Ókenéz vadászkastélya és ref. temploma.

Nyírség

Az Alföld északkeleti részén fekvõ Nyírséget keleten a Szatmár- Beregi-sík, ill. az Érmellék, délen a Berettyó-Kálló-köze, nyugaton a Hajdúhát, északon a Bodrogköz és a Rétköz határolja. Magyarország második legnagyobb futóhomokvidéke, tkp. hatalmas hordalékkúp-síkság, amelyet a pleisztocén (földtörténeti negyedidõszak) alatt az Északkeleti-Kárpátokból és Észak-Erdélybõl érkezõ folyók halmoztak fel. A korszak végén a terület környezetéhez képest megemelkedett, a korábbi vízfolyások elkerülték, s a szél vált a legfontosabb felszínformáló erõvé. Az utolsó jégkorszak északi szelei alakították ki e vidék karakteres felszínformáit, hozták létre a homokos nyírségi tájra oly jellemzõ szélbarázdákat, maradékgerinceket, olykor 20 m-es magasságot is elérõ parabolabuckákat és garmadákat. A homokdombok, buckák között nagyjából É-D-i irányú lefolyástalan, nedves mélyedések, apró tavak, ún. nyírvízlaposok alakultak ki. E tocsogós, vizes területek jobbára a néhai kósza vízfolyások maradványai, melyek valaha igen nagy számban voltak fellelhetõk a nyírségi dombok völgyeiben. A 19. sz.-i nagy vízrendezések, elsõsorban az ún. "nyírvízmentesítõ társulatok" tevékenysége azonban megpecsételte sorsukat: vizüket csatornák sokasága gyûjtötte össze, és vezette a Berettyóba. E nagyszabású munkálatoknak köszönhetõen alakult ki a Nyírség mai arculata is. A lefolyástalan tavacskák egyik utolsó, s megejtõen szép példája a vajai-tó, amelyet tájképi értékein túl ritka jégkorszaki maradvány [reliktum]) növényfajoknak is élõhelyet nyújtó ingólápja, gazdag állatvilága is egyedülállóvá tesz.

A nyírvízlaposok lápi-mocsári növényzetével ellentétben a homokdombok, buckák meleg, napsütötte oldalai száraz, homokpusztai vegetációnak adnak otthont, s így változatos, egymásba fokozatosan átmenõ társulások, társulás-komplexek jöhettek létre. A Nyírség egykori nagy kiterjedésû erdõtársulásai, gyöngyvirágos-, ill. gyertyános-tölgyesei csak kevés helyen maradtak fenn, utolsó, egybefüggõ maradványa a védelem alatt álló baktalórántházi erdõ, vagy a Bárorliget melletti Fényi-erdõ. A Nyírség nem csupán földrajzi értelemben, de múltját, történelmi-kulturális értékeit, népmûvészetét tekintve is karakteres, önálló területe az Észak-Alföldnek. Õsidõk óta lakott vidék, távoli múltjának talán legértékesebb emlékei a neolitikus "Körös-kultúra" népének leletei (Kr. e. 5. évezred), vagy a bronzkorból fennmaradt, tizenkét bronz harci baltából, díszes kardból álló ún. "hajdúsámsoni kincs" (Kr. E. 2. évezred közepe). A rómaiak idején érkeztek dél felõl, s nyomultak be dák, majd pannóniai területre a szarmata-jazig törzsek, akiket majd Nagy Constantinus tesz a birodalom szövetségeseivé.. Hatalmas, az Alföldet körbeölelõ sáncrendszerük ("Ördögárok", "Csörsz árka", Kr. u. 3. sz.) az egész Nyírséget behálózza. Az "Ördög árkának" két vonala is átszeli Debrecen határát (hajdúhadházi Csereerdõ - Monostori-erdõ - Nagyerdõ, ill. Paci-erdõ; valamint hajdúhadházi Nagyerdõ - Pallag, keresztezve a Fancsikai- és Bánki-erdõt). Számos kis földvár is települt az árokrendszer mellé, annak megfigyelése, védelme érdekében (Hajdúsámson: Diósvár, Szõlõskert, Bánk, Hajdúbagos, Hosszúpályi földvárai). A népvándorlás korában sokáig avarok, a honfoglalástól pedig magyarok lakják. Etnikai képét csak a 17.-18. sz.-i román és szlovák (tirpák) bevándorlása, ill. német betelepülõi változtatták meg jelentõsebben.

A Nyírség nevét - történeti-néprajzi tájként - Anonymus említette elõször híres krónikájában. A fontos közlekedési utak hosszú ideig elkerülték, jelentõs városai nemigen voltak, így a hódoltság idõszakának pusztító háborúitól alig szenvedett. Ennek köszönhetõen maradt fenn a magyar középkor számos, hazai viszonylatban is nagy jelentõségû építészeti emléke, pl. Nyírmihálydi, Nyírbéltek, Nyíradony, Gut, Nyíracsád, Nyírpazony, de mindenekelõtt a Báthori család birtokközpontja, Nyírbátor (ma református) temploma. Ez utóbbi a magyarországi késõ gótika építészetének és reneszánsz mûvészetnek egyaránt kimagasló alkotása. A hazai középkori, ill. reneszánsz építészet jelentõs emlékeinek sorába tartozik a vajai Vay-vár. A Nyírség déli peremének sok, Hajdúsággal szomszédos települése megszerezte a hajdúvárosok kiváltságait, megtartani azonban egyik sem tudta. A Nyírség jórészt a mai napig megõrizte archaikus, aprófalvas szerkezetét, lakosságának megélhetését az újkortól elsõsorban a gyümölcs (alma, szilva), burgonya, dohány, és napraforgó termesztése biztosította. A vidék gazdasági, kulturális központja Nyíregyháza, amely különösen a 20. sz.-ban indult fejlõdésnek. Szépen felújított, mûemléki épületekkel díszes központján (evangélikus, református, katolikus, gör. kat. templom, Városháza, Megyeháza, Nyírvíz Palota, stb.), múzeumain kívül jelentõsidegenforgalmi vonzerõvel bír a patinás, eklektikus-szecessziós épületeivel igen hangulatos Sóstó- gyógyfürdõ, ill. az ugyanott megtekinthetõ Sóstói Múzeumfalu. A város híres szülötte Benczúr Gyula festõ, Krúdy Gyula író, Váci Mihály költõ. Közelében fekszik Szabolcs-vármegye egykori fontos váráshelye, központja, és megyeszékhelye, Nagykálló (vár maradványai, gör. kat., ref. templom és gótikus harangtorony, volt vármegyeháza, stb.). A Nyírségben található a nevezetes kegyhely, Máriapócs, a görögkatolikusok leghíresebb magyarországi búcsújáró helye. Végül érdemes megemlíteni Monostorpályi különleges látnivalóit, az 1826-ban épült toronyszerû ún. "tubus" magtárakat is.

Szatmár-Beregi-síkság

A Nyírségtõl keletre, a Szamos, a Tisza, és az országhatár által bezárt háromszögben fekvõ Szatmár-Beregi-síkság asztallap simaságú, tökéletes síkság. (A Felsõ-Tisza-vidékhez tartozó Szatmári-síkságot északon a Tisza választja el a Beregi-síkságtól). Kialakulása a folyók építõ munkájának következménye: a Kárpátokból érkezõ Tisza és mellékfolyói (Szamos, Túr, Kraszna), ill. kisebb patakok töltötték fel sok százezer év alatt. A tipikus alföldi táj legmagasabb pontjai, a kis romvulkáni kúpok (Tipet-hegy, Nagy-hegy) sem magasabbak a szomszédos Nyírség megtermettebb buckáinál. Valaha gyakran elöntött, vízjárta ártér volt, melyet összefüggõ erdõ borított, helyenként pedig mocsár-, és lápfoltok, vízfolyások szakítottak meg. Bár a 19. sz-i vízrendezési, folyószabályozási munkák gyökeresen megváltoztatták arculatát, a táj - hazánkban egyedülálló módon - mégis nagy, összefüggõ területeken õrizte meg a természet õseredeti állapotát, annak minden gazdagságával és szépségével. Egyedülálló természeti értékei védelmében hozták létre a Szatmár-Beregi Tájvédelmi Körzetet, amelynek nyolc különálló, mozaikszerûen elhelyezkedõ védett területe a Lónya-Mátészalka vonaltól keletre található Beregi Tiszaháton, az Ecsedi-lápon, illetve a Szamos-Túrháton található. Az egykori ártereken, a Túr mentén, Beregdaróc, Csaroda, Tarpa, Túrricse, Vámosatya mellett rendkívül szép, bükkös elemekben is gazdag gyertyános-tölgyes maradványerdõk találhatók (Magosliget: Cserköz-erdõ; Tarpa: Téb-erdõ). Különösen gazdag a Ricsei-, és a Nagyerdõ madárvilága, amelynek fészkelõi között több ritka faj is elõfordul (holló, kabasólyom, darázsölyv, fekete gólya).

A Szamos-Túrháton tölgy-kõris-szil ligetek, a mélyebb, lefolyástalan részeken lápok, a Téb-erdõ egy részén, a Bockerek-, a Lónyai-, és a Ricsei-erdõben keményfaligetek vannak. A mélyebb, vizes-tocsogós területeken fûz-, és égerlápok alakultak ki. A tájvédelmi körzet vizes élõhelyeinek különösen értékes növénytársulásai a tõzegmohás dagadólápok - ezek szigorúan védettek, csak engedéllyel látogathatók. Csaroda és Gelénes e tõzegmohalápjaiban számos jégkorszaki maradványfaj él, hasonlóan - a szintén Csaroda mellett fekvõ - Bábtavához. Vizsgálatok szerint 9000 éves a Beregdaróc közelében fekvõ Nyíres-tó dagadólápja (melyet 1980-as évek igen száraznak számító idõszakában csak vízpótlással sikerült megmenteni). Különösen itt, a tõzegmohalápok környékén kell ügyelni a gyakran elõforduló keresztes viperára, amelynek marása adott esetben akár halálos kimenetelû is lehet. A hagyományos gazdálkodás fontos emlékei azok a természetes kertek - ún. dzsungelgyümölcsösök-, amelyek az õsi alma-, dió-, körte, szilvafajták átmentõi, s a nemesítés géntartalékait is õrzik. Feltétlenül meg kell említeni a festõi, harmonikus szépségû Tisza-menti területek, holtágak lenyûgözõen gazdag madárvilágát is (törpe-, szürke-, és vörös gém, , kis- és nagykócsag, bakcsó, fekete gólya, jégmadár, gyurgyalag, parti fecske stb.). Ugyanez az érintetlenség, archaikus hangulat jellemzi Szatmár, és a Beregi-Tiszahát rendkívül értékes történelmi-kulturális emlékeit, gazdag népi hagyományait. A néhai Ecsedi-láp területén emelt Sárvár vsz. már Géza fejedelem idejében (10. sz. vége) ispánsági központ volt. A magyar középkor templomépítészetének legszebb fennmaradt példái közé tartozik a csarodai, a csengeri, a csengersimai, és a kölcsei templom. Jelentõs mûvészi értéket képviselnek az ugyancsak középkori eredetû nyírbélteki templom gótikus freskói. A népi építészet valóságos remekmûve a tákosi templom, a lónyai harangláb (amely a legkiválóbb a Felsõ-Tiszavidék hasonló fatornyai közül). Ugyancsak kuriózum a szatmárcsekei csónakfejfás temetõ, ill. a túristvándi vízimalom és a tarpai szárazmalom - ez utóbbiak ipartörténeti emlékként is jelentõsek.

Rétköz

A Szabolcs-Szatmár-Bereg-megye északi részén fekvõ Rétköz hosszan elnyúló kistáj, hozzávetõleg Vencsellõtõl Tuzsérig húzódik. Földrajzi határait északon a Tisza, keleten az Északkeleti-Nyírség magas futóhomokformái, délen és nyugaton a Középsõ-Nyírség löszös és futóhomokos területei jelölik ki. Vizeit a 19. sz. vége óta a Rétköz peremén húzódó Lónyai-fõcsatorna gyûjti össze, s juttatja a Tiszába. Kialakulását tekintve a Nyírséggel, és a Szatmár-Beregi-síksággal rokon, fiatal, folyóvízi üledékkel feltöltött síkság, sõt fejlõdése a pleisztocén végéig közös a Nyírséggel és a Bodrogközzel. A holocén kezdetén területe megsüllyedt, ezt követõen alakult ki jellegzetes formakincse: változatos felszínét (helyenként 8 m magas) parabolabuckák, garmadák, szélbarázdák, a Tisza mentén elhagyott folyómedrek tagolják. Ma legnagyobbrészt mezõgazdasági kultúrtáj, egykori ligeterdõi csak foltokban maradtak fenn. A Rétköz történelmi-néprajzi táj is, amelyhez a Tisza árterének közel 30 települése tartozott (a fontosabbak: Ibrány, Nagyhalász, Demecser, Kisvárda, Záhony). Lakói évszázadokig állattartással, de fõként halászattal foglalkoztak, csak a terület vízmentesítése, lecsapolása után (1880-as évek) tértek át a földmûvelésre (gabona, dohány, káposzta, burgonya). Noha a Rétköz fõ turisztikai értékét a természeti környezet szépsége, a Tisza szinte érintetlen szakaszai jelentik, nem lebecsülendõek történelmi-kulturális emlékei sem. Közép-Európában egyedülállónak számít Szabolcs 11. sz-i földvára, amely valaha várispánsági központ, országgyûlések, zsinatok színhelye volt. Ibrány, Demecser középkori templomain kívül a nevezetességek sorát gyarapítja a tiszaberceli Bessenyei-kúria is. A vidék hagyományos központja Kisvárda, látnivalói közé tartozik a középkori eredetû (15. sz.), helyreállított vár (az országos jelentõségû Határon Túli Magyar Színházak Fesztiváljának otthona), a Rétközi Múzumnak helyet adó Zsinagóga (historizáló stílusú, 1901), ill. a néhai Diener-bankház épülete. Dombrád látogatott üdülõhelyként, a Tisza-túrák állomásaként, ill. kiindulópontjaként vált élénk idegenforgalommal rendelkezõ településsé. Itt található a Rétköz-kisvasút végállomása is (benne Vasúti Múzeum).