A Dél-alföldi Régió hazánk valamennyi régiója közül a legnagyobb kiterjedésû: területén három megyénk, Bács-Kiskun, Békés, és Csongrád osztozik. Tengelyét a Tisza jelenti, határát nyugaton a Duna, délen és keleten szerb és román határ jelöli ki (a Dél-Alföld történelmi-földrajzi tájai közül közül Bácska középsõ és déli része (Vajdaság), és a Bánság Trianon után Szerbiához, ill. Romániához került). Az Alföldet - fõként hegységeinkkel összevetve- a közvélekedés hajlamos kissé egyhangú nagytájként kezelni, holott ennek épp az ellenkezõje igaz. Apróbb-nagyobb tájegységei, vidékei, kisrégiói nem csupán jellegzetes, és egyedi arculattal rendelkeznek, de természeti, kulturális értékeiket tekintve is kitüntetett figyelmet érdemelnek.

A Dél-Alföld felszíni, és természeti adottságait tekintve az Alföld legváltozatosabb régiójának tekinthetõ. Kialakulása évmilliókkal ezelõtt, a földtörténeti harmadkorban kezdõdött, amikor a hegyvonulatok övezte, fokozatosan süllyedõ medencét több kilométeres vastagságban tengeri, tavi, majd folyóvízi üledékek töltötték fel. A Duna és Tisza közötti hátság is tkp. az Õs-Duna földtörténeti negyedkorban (pliocén, pleisztocén) kialakult hordalékkúpja, amelyet részben lösz és futóhomok takar. A Duna-Tisza köze nyugati részén a (Dunamenti síksághoz tartozó) Csepeli-, és Kalocsai-síkság, ill. a Kalocsai-Sárköz teraszai és árterei húzódnak. Középsõ része változatos homokbuckás hátság melynek mozaikszerû kiemelkedései között elzárt, olykor kis tavakkal, mocsarakkal kitöltött mélyedések, és tágas, szikes laposok találhatók. A Kiskunság déli végén húzódó Illancs a Duna hordalákából felépülõ homokhátság, míg a régió legdélebbi, határmenti részén Bácska löszös síkságának északi, még Magyarországhoz tartozó része terül el. A Kiskunság kétharmada ma is bioszféra-rezervátum (Kiskunsági Nemzeti Park), fõ nevezetességei, a Kiskunsági-homokhát szélfútta, futóhomokos-buckás tájai, Bugac pásztorkultúrájáról elhíresült pusztái mellett kivételes jelentõségûek a Ramsari Egyezmény hatálya alá tartozó vizes élõhelyei is. A Duna túlpartjáról a régió délnyugati részére is átnyúlik a fõként gímszarvas-állományáról nevezetes Gemenci-erdõ. Ugyancsak hordalékkúp-síkság az ország délkeleti szegletében fekvõ Körös- Maros-köze amelyet a Kárpátokból érkezõ folyók töltöttek fel, s tették egykor hatalmas területeit lápos vízivilággá (Sárrét). Legnagyobb része ma kultúrtáj, természetes növényzete, nagy kiterjedésû erdõs pusztái, szikesei, nedves rétjei, mocsarai - csak foltokban maradtak fenn. Természeti értékeinek védelme érdekében hozták létre a Körös-Maros Nemzeti Parkot, amelynek egyedülálló nevezetessége a dévaványai túzoktelep, vagy a madárvilágáról híres kardoskúti Fehér-tó.

A természet szerelmeseinek egyedülálló élményeket ígér a Körösök, ill. a Tisza déli folyóvölgye, értékei miatt védett, holtágakkal szegélyezett, festõi szépségû árterei (Gyomaendrõd, Szarvas, Békésszentandrás, Csongrád, Mártély), vagy a folyómenti települések gyönyörû arborétumai (Szarvas, Tiszakürt). Nemzeti parkjain, természetvédelmi területein, folyópartjain kívül a Dél-alföldi Régió turisztikai vonzerejét elsõsorban termálvizei, gyógyfürdõi jelentik (Gyula, Orosháza, Szeged, Szentes, Makó, Dávod, Kecskemét, Kiskunmajsa, Tiszakécske). Hazai viszonylatban a Duna-Tisza-közén a legmagasabb az évi napfénytartam, nem csoda tehát, ha az "aranyló homokon" nagy hagyományokkal rendelkezõ, messze földön híres gyümölcstermesztés, jelentõs szõlõmûvelés (Kunsági, Hajós-Bajai-, Kunsági borvidék) alakult ki. A sok napfénynek köszönhetõen ez a táj a"hungarikumnak" számító kalocsai és szegedi fûszerpaprika termõhelye, míg Makó vörös-, és fokhagymájáról híres. A Dél-Alföld gazdag történelmi és kulturális örökség õrzõje: a Tisza, és Körösök vidéke virágzó neolitikus, ill. bronzkori kultúráiról nemzetközi hírû leletek sokasága tanúskodik (Szegvár-Tûzkövesi "Sarlós isten"), de a népvándorlás és honfoglalás korának, a magyar középkor és barokk idõszakának is több egyedülálló emlékét õrzi e régió (kunhalmok, Ópusztaszeri Nemzeti Történelmi Emlékpark, Mágori domb [Vésztõ] bronzkori telepleletei és középkori monostorromja, Óföldeák középkori erõdtemploma, Gyula vára, szegedi Ferences-templom, kalocsai Fõszékesegyház). Számos látnivalóval, programmal várja a turistákat a "hírös város", Kecskemét, a "napfény városa", Szeged, a középkori váráról és gyógyfürdõjérõl híres Gyula, a patinás, mediterrán hangulatú Baja, az Európa-díjjal kitüntetett Hódmezõvásárhely,a Munkácsy Múzeumnak helyet adó Békéscsaba, az érseki székhely Kalocsa, a néhai megyeközpont, a Kurca-parti Szentes. A népmûvészet, népi kultúra e térségre jellemzõ, egyedi alkotásai közé tartozik közismert motívumaival a kalocsai hímzés és falfestés, de mindenképpen említésre érdemel a szegedi papucs, a tiszakécskei kékfestett kelme, és a hódmezõvásárhelyi fazekasság is.

A népi építészet kuriózumnak számító emléke Hajós 18.-19. sz-i pincefaluja, vagy a csongrádi Belsõváros, amely az Alföld egyetlen népi mûemlékegyüttese. A Dél-Alföld népmûvészethez ezer szállal kapcsolódó, régi tradíciókkal és nagy elismertséggel rendelkezõ kézmûiparának világhírû terméke a halasi varrott csipke éppúgy, mint a békésszentandrási szõnyegek. A régió programkínálatában - mezõgazdasága fontosságának megfelelõen - számos országos hírû gasztronómiai fesztivállal találkozhatunk, ezek közé tartozik a Gyulai Pálinka és Kisüsti Fesztivál, a Bajai Halászléfõzõ Népünnepély, a Nemzetközi Tiszai Halfesztivál (Szeged), vagy a Csabai Kolbászfesztivál (Békéscsaba). Hasonlóan nevezetesek az egyes települések, kistérségek jellegzetes termékeit bemutató, hagyományteremtõ rendezvények, mint az Orosházi Kenyérünnep, a Szarvasi Szilvanap, a Medgyesegyházi Dinnyefesztivál, a Makói Hagymafesztivál, a Gyomaendrõdi Sajt-, és Túró Fesztivál.

A Duna-Tisza-köze: Kiskunság, Illancs, Bácska

Kiskunság

A Duna-Tisza köze legnagyobb részét elfoglaló Kiskunság a bronzkor idõszakától lakott táj, nevét a 13. sz-ban betelepülõ nomád kunokról kapta. Hamisítatlan síkvidék, ugyanakkor összetéveszthetetlenül egyedi jellegzetességekkel rendelkezõ alföldi táj: a "homok és tanyák világa", amely természeti értékeit, adottságait tekintve rendkívüli gazdagságot, és változatosságot mutat. Felszínét döntõen a folyók pusztító-építõ munkája alakította: középsõ területeinek hordalékkúpjait még a pliocén idõszakában rakta le az erre kalandozó Õs-Duna. Viszonylag magas (30-40 m), jellemzõen ÉNY-DK-i irányú homok-, és löszhátságai a jégkorszak idõszakában alakultak ki. A folyók áradásai egykor hatalmas területeket borítottak el, a homokbuckák és hátak közötti mélyedésekben, kisebb nagyobb tavakat létrehozva gyakran egész évben megmaradt a víz. A török idõkben kezdõdõ, s a hódoltság korát követõen meghatározóvá váló, nagyarányú legeltetéses pusztai állattartás nyomán az erdõs területek visszaszorultak, helyenként futóhomokos területek alakultak ki.

A Kiskunság 19 sz-i vízrendezése, a mocsaras részek lecsapolása nyomán hatalmas területek váltak kiszáradt, szikes, homokos pusztává. Nagyjából ebben az idõben, a 18.-19.sz-ban jött létre a vidékre máig oly jellemzõ, s a maga nemében a világon egyedülálló tanyavilág, ill. a tõle elválaszthatatlan tanyai életforma és pusztai gazdálkodás. A táj eredeti állapotának megõrzésére hozták létre a Kiskunsági Nemzeti Parkot, amelynek települések szigetszerûen elhelyezkedõ védett területei a Duna-menti síkságon, a Duna-Tisza-közi síkságon, ill. az Alsó-Tiszavidéken fekszenek - Budapest határától egészen a Bácskai-síkság peremvidékéig nyúlnak. E kilenc fokozottan védett terület nagy részét szikesek, szikes és homokos rétek, homoki erdõk, futóhomok, borókások, nádasok, turjánosok, láperdõk alkotják. Különösen figyelemreméltó vizes élõhelyeinek, szikes tavainak (Apaji halastavak, Kolon-tó, Péteri-tó, kiskunsági szikes tavak, stb.) páratlanul gazdag madárvilága, amely nemzetközi viszonylatban is kivételesnek számít. A Kiskunságot mindenekelõtt az alföldi táj gazdag változatossága teszi egyedivé, és különösen vonzóvá. A Felsõ-kiskunsági szikes puszta végtelennek tetszõ rónasága a Hortobágy után hazánk második legnagyobb szikes pusztája.

Vakítóan fehér szikesek, kiszáradt tómedrek, szikes mocsarak, elszórtan fekvõ halastavak jellemzik a Solti-síkság és a Kalocsai-Sárköz határán szélesen elterülõ Miklapusztát. A Fülöpházi buckavidék futóhomokjáról, még ma is mozgó buckáiról nevezetes, de látványos buckasorokkal tagolt tájakkal találkozhatunk Orgovány környékén, és Bugacon is. A Duna menti síkság és a Homokhátság találkozásánál húzódó egykori mocsaras tó-füzér, az ún. Turjánvidék maradványa, a Peszéradacsi rétek terület (Kunbaracs, Kunadacs, Kunpeszér és Tatárszentgyörgy között) az élõhelyek változatosságával (nedves kaszálórétek, láp-, és mocsárrétek, lápok, homokos területek, homoki erdõk, borókások), és a táj különleges szépségével kelt figyelmet. A nemzeti park legnagyobb kiterjedésû védett területe, a Duna-Tisza közi hátság közepén elterülõ Bócsa-Bugac homokbuckái és pusztavilága az Alföld egyik leglátogatottabb, külföldiek körében is igen népszerû turistalátványossága. Bugac csaknem háromnegyedét buckás felszínek alkotják, amelyek megjelenésükben, morfológiájukban igen hasonlítanak a fülöpházi és az orgoványi buckákhoz. Kisebb szélbarázdák váltakoznak itt éles gerincû, meredek oldalú - nem ritkán 200 m hosszú, 20 m-es magasságot is elérõ - homokbuckákkal, garmadákkal. (A legmagasabbakat különféle neveken ismerik a helybeliek: Messzelátó-hegy, Betyár-állás, Pipagyújtó-hegy, Lóállás, stb.).

A buckák közötti elzárt, mélyebb részeket gyakorta semlyékek és lápok, vagy kékperjés-serevényfüzesek töltik ki. E buckasorokat északkeleten a bugaci puszta szegélyezi, amely korántsem végeláthatatlan síkvidék: a széles, lapos szélbarázdákban szikes tavak, mocsarak alakultak ki, a tájat kis erdõk, tanyák, gémeskutak teszik színesebbé. A terület talán legféltettebb kincse az Alföld egyetlen endemikus tûlevelûjének élõhelye, a bugaci Õsborókás. (Napjainkra az erdõsítések, mezõgazdasági mûvelés, a fokozódó csapadékhiány következtében a pusztának csupán tizede maradt fenn eredeti, természetes állapotában). A Kecskemét melletti Bugacpuszta neve elválaszthatatlanul összeforrt a Kiskunsággal: több mint száz éve szinomája egyfajta pusztai romantikával átitatott, ám mégis jellegzetesen magyar pásztorkultúrának. Az idelátogatók ma is megcsodálhatják a bugaci puszta képéhez századokon át hozzátartozó õsi magyar háziállatokat: a racka-, és cigája juhokat, villásszarvú magyar szürke-gulyát, a magyar félvér lovakat, szõke-, és fecskehasú mangalicát. Megismerhetik a bugaci pásztorélet tárgyi emlékeit (Pásztormúzeum), a pásztorok pusztai építményeit, ill. a rideg állattartás érdekességeit. (Az idegenforgalmi idényben a Pásztormúzeumnál naponta lovasbemutatók várják a turistákat). Bugac a Kecskemétrõl kiinduló, 1928 óta mûködõ keskeny nyomtávú vasúttal is megközelíthetõ. A terület természeti kincseinek megismerését szolgálja a Boróka tanösvény, a gyerekek számára kialakított "Sáskajárás sétaút", ill. a híres Õsborókás növény-, és állatvilágát bemutató "Erdei tanösvény". A Kiskunsági Nemzeti Park legkisebb, mégis a leglátogatottabbak közé tartozó területe az Alsó-Tisza mellett fekvõ a Szikra és az Alpári-rét melynek holtágai (tiszaalpári és szikrai holtág ["Tõserdõ"] ), morotvái (Dög-Tisza) ártéri erdei, hullámtéri kaszálói máig õrzik a vidék évszázadokkal korábbi arculatát. A kiskunsági tájat nem pusztán a természeti környezet egyedülálló hangulata és szépsége, a sajátos néprajzi értékek, hanem nagy múltú, egyedi hangulatú települései, kulturális tradíciói és látnivalói is különlegessé teszik. A tájegység északi peremén fekvõ Cegléd hangulatos belvárosának fõ nevezetessége a hatalmas, késõ klasszicista stílusú ref. templom (1836-57, tervezõje Hild József). Itt mondta Kossuth Lajos híres toborzó beszédét, s aligha akad magyar város, ahol hûségesebben ápolnák a forradalom kormányzó-elnökének emlékét (Kossuth Múzeum, Kossuth-szobor). Bács-Kiskun megye hagyományos központja a "hírös város", Kecskemét: jelentõségét nagyszerû mûemlékei és középületei (róm. kat. Nagytemplom, Ferences templom, piarista templom és rendház, Szentháromság-kápolna, Régi-, és új zsinagóga [utóbbiban: Tudomány és Technika Háza], ún. Cifrapalota [benne: Kecskeméti Képtár], volt jogakadémia, ref. újkollégium, stb.), gyönyörû városközpontja ma is méltón reprezentálja. Kiemelkedõ a hazai oktatásban, kultúrában betöltött szerepe is, amelyet intézményein (Katona József Színház, Kodály Zenepedagógiai Intézet [volt ferences kolostor], Mûvésztelep), múzeumaim (Katona József Múz., Katona József Emlékház, Magyar Fotográfiai Múzeum, Iskolatörténeti Múzeum, Orvos és Gyógyszertörténeti Múzeum Naiv Mûvészek Múzeuma) kívül országos hírû rendezvényeinek, programjainak lenyûgözõ gazdagsága is jelez (Kodály Mûvészeti Fesztivál és szeminárium, Kecskeméti Animációs Film Fesztivál, Kecskeméti Tavaszi Fesztivál, Bohém Fesztivál, stb.). A Kiskunság másik központja Kiskunfélegyháza, a Kiskun Kapitányság egykori székhelye, amely barokk (Ótemplom, Kiskun Kapitányság székháza [ma: Kiskun Múzeum], kisvárosháza, halászcsárda), historizáló (Szt. István-templom) épületeinek, de fõként a gyönyörû, szecessziós stílusú Városházának köszönheti városképének egyediségét, szépségét. Móra Ferenc szülõházán kívül a nevezetességek sorába tartozik Petõfi apjának egykori bérelt fogadója és mészárszéke is (ún. Hattyúház). Petõfi Sándor szülõhelyeként lett hírneves Kiskõrös [Petõfi Emlékmúzeum]. Kiskunhalas nevét a halasi varrott csipke tette még a 20. sz. elején világhírûvé. A városban található Csipkeház nem csak múzeum, hanem alkotóház is. A Thorma János Múzeum a város szülötte, a nagybányai mûvésztelep híres festõjének nevét viseli. Kalocsa õsi érseki székhely, melyet még I. (Szt.) István alapított. A ma látható barokk fõszékesegyház középkori alapokon (11.-13 sz.) emelkedik (oratóriumában Érseki Kincstár).

Középkori várkastély átalakításával nyerte el mai formáját a barokk Érseki Palota.( benne: Fõszékesegyházi Könyvtár, dísztermében és kápolnájában Maulbertsch-freskók). Kalocsán több - különlegességnek számító - múzeum várja a látogatót (Viski Károly Múzeum, Schöffer Miklós Múzeum, Magyar Fûszerpaprikai Múzeum, Városi Képzõmûvészeti Gyûjtemény). A város a paprikatermesztésen kívül a leginkább népmûvészetérõl (kalocsai festés, hímzés, ill. viselet) nevezetes. A Duna és a Sugovica partján fekvõ Baja - a megye második legnagyobb városa - a 18. sz. óta fontos kikötõhely, vásárairól, szõlõtermelésérõl is híres település. Környéke nagyszerû természeti adottságokkal bír: a homokfövenyes, zátonyos partok a fürdõzõk és a vízisportok kedvelõinek igazi paradicsoma, míg a közelben húzódó, páratlan szépségû Gemenci-erdõ tartalmas kirándulásokra csábít. Baja régi épületeivel, ódon hangulatú tereivel, utcáival hamisítatlan délvidéki, mediterrán hangulatot áraszt. Ugyancsak a szõlõtermelés, és borkultúra tette híressé a Hajós-Bajai borvidék talán legismertebb települését, Hajóst. Fõ látványossága a határában található (kb. 1200 pincébõl álló), löszhátra épített pincefalu - Európa legnagyobb összefüggõ pincefaluja. A Tisza partján fekvõ Csongrád nevezetessége, a Belsõváros nem más, mint 18.-19. sz-i halászházakból álló településméretû (s mint ilyen, az Alföldön egyedülálló) népi mûemlékegyüttes. A Szegedhez közeli Ópusztaszer hazánk leglátogatottabb helyei közé tartozik, köszönhetõen az elsõ országgyûlés helyén létrehozott Ópusztaszeri Történelmi Emlékparknak. A népvándorlás korát, a honfoglaló magyarok életét idézi fel a kiállítóhelyhez tartozó Nomád Park, Csete-jurták, valamint Feszty Árpád a Rotundában kiállított monumentális körképe, a Magyarok bejövetele. Ópusztaszer jelképének számít a híres Árpád-emlékmû, de ritka látnivalók sorát gyarapítják a Bor-Kalán nemzetség által emelt bencés monostor romjai (román, 11. sz.), ill. a 18.-19. sz. népi építészetét, kultúráját bemutató Szabadtéri Néprajzi Múzeum (skanzen) is. A Duna-Tisza közi városok rendezvények sokaságával várják a látogatókat, (a fent említetteken kívül) rendkívül látogatott programnak számít a kecskeméti Hírös Hét Fesztivál, ill. Nemzetközi Repülõnap, a bajai Halászléfõzõ Népünnepély, a hajósi Orbán-napi Borünnep, egyre nagyobb népszerûségnek örvend a kalocsai Duna-menti Nemzetközi Folklór Fesztivál, a kiskunmajsai Szüreti Fesztivál, a pusztamérgesi kakaspörkölt-fõzõ fesztivál, a Kiskõrösi Szüret, vagy a keceli Tavaszköszöntõ Virágfesztivál.

Illancs

A Kiskunságot délrõl határoló, a Sárköz és a Tisza- völgy között fekv? Illancs a Duna-Tisza-köze meglehetõsen ismeretlen kistája. Déli és keleti határát nagyjából a Baja- Jánoshalma- Kiskunhalas út jelöli ki, nyugati és északi határa a Duna- völgyi- fõcsatorna (Bajától Hajósig), ill. a Császártöltés- Kiskunhalas közötti út. A keleten alacsony, ám északon és nyugaton hirtelen kiemelkedõ táj felszíne - hasonlóan a Kiskunsághoz - a földtörténeti múlt emlékeinek õrzõje: az uralkodó északnyugat irányú szelek az Õs-Duna hordalékából építették fel a homokhátság legmagasabb vonulatát, s még a közelmúltban is intenzíven alakították az Illancs futóhomokos felszínét. Az eolikus felszínformálás építette a hatalmas homokdombokat (Vastag- hegy 159 m, Kopasz- hegy 165 m, Ólom- hegy 172 m [a Duna-Tisza-köze legmagasabb pontja]), a lassan vonuló barkánokat, garmadákat, parabolabuckákat, homokfodrokat, szélzászlókat, vájta ki a maradékgerincekkel övezett szélbarázdákat. A buckák közötti mélyedésekben talajvíz táplálta apró tavacskák, égerlápok alakultak ki. E domborzatát tekintve igen változatos területet egykor gazdag vegetáció, pusztai tölgyesek, gyöngyvirágos tölgyesek borították, ám a természet törékeny egyensúlyát a török idõkben kezdõdõ erdõirtás, ill. túllegeltetés megbontotta. A nagy területen megindult futóhomokot a 19. sz. második felétõl telepített erdõkkel - döntõen tájidegen nemesnyárral, akáccal, erdei-, és feketefenyvesekkel - igyekeztek megkötni. Az erdõsítések, és a mezõgazdasági mûvelés a 20. sz. közepére gyökeresen megváltoztatta a homokhátság természetes arculatát: egykori szépségét (jóformán egyedüliként) a Kéleshalom melletti buckás vidék õrizte meg. A Kéleshalmi homokbuckák Természetvédelmi Terület az Illancs legnagyobb kiterjedésû védett része - tkp. felhagyott homoki legelõ. Nagy részét különbözõ típusú zárt homokpusztagyepek fedik, az árvalányhajas domboldalakon tölgyek, fehér-, és szürke nyárasok élnek. A legeltetés megszûnése óta a gyepektõl egyre nagyobb területet hódítanak el a cserjék (kökény, galagonya, vadrózsa, boróka). Helyi védettségû a Borota melletti Csókás-erdõ, és a Hajós déli határában húzódó Pulykási-erdõ. Az Illancs vidéke kitûnõ élõhelyül szolgál a nagytestû emlõsök (vaddisznó, õz), vagy a Gemenci-erdõbõl idevándorolt gímszarvasok számára, de elõfordul itt a borz, a róka, a frissen visszatelepült aranysakál, sõt nagy ritkán a farkas is. Különösen gazdag rovar-, és madárvilága (vörös vércse, gyurgyalag, harkály, szalakóta, tövisszúró gébics, stb). A kedvezõtlen adottságok, szélsõséges viszonyok jelentõsen megnehezítették a terület mezõgazdasági hasznosítását, a lakosság fõként szõlõ-, és gyümölcsültetvényekkel igyekezett biztosítani megélhetését. Az Illancs jellegzetes tanyavidék, melynek népessége a környezõ településekkel összehasonlítva nehéz körülmények között élt. Sokan felhagytak az embert próbáló, hiábavalónak tûnõ munkával: a szájhagyomány szerint az éj leple alatt visszaszöktek származási helyükre, "elillantak" - erre utal maga az "Illancs" elnevezés is. Mindennek szomorú emlékeiként e vidéken ma is több helyen felbukkannak elhagyott, lakatlan tanyák romjai (pl. Borota határában). Az Illancs a területét átszelõ kék túra útvonalát bejárva teljes szépségükben tárulnak fel e különleges táj látnivalói, értékei.

Bácska

Bácska (németül: Batschka; szerbül: Baèka) történelmi-földrajzi tájegység a Dél-Alföldön, a néhai Bács-Bodrog vármegye területén, kb. a Hajós-Jánoshalma-Kelebia-Kanizsa vonaltól délre, a Tisza és a Duna összefolyásáig. Napjainkban csak kisebb, északi része tartozik Magyarországhoz, nagyobb (középsõ és déli) része a Trianoni béke (1920) következményeként Szerbiához került (Vajdaság). A honfoglalás korától magyarlakta vidék, területén két vármegye, a Ferenc-csatorna vonalától délre Bács, attól északra pedig Bodrog jött létre. A középkorban gazdag, viszonylag sûrûn települt táj volt, a 16. sz.-ban a török hadjáratok nyomán teljesen elnéptelenedett, lakossága elpusztult, vagy északra vonult. A törökök elõl menekülõ délszláv népcsoportok (szerbek, bunyevácok, sokácok) elõször a 15. sz.-ban jelentek meg Bácska földjén, a szerbek legnagyobb arányú bevándorlására 1691-ben (a levert törökellenes felkelés után) került sor. A hódoltság végét jelentõ zentai gyõzelem után (1697), a 18. sz. elején egyes keleti és déli területeinek kivételével (Tiszai Kamarakerület, Csajkás kerület) visszaállították a két régi vármegyét. Ezek összevonásával jött létre 1729-ben (törvényesen 1802-ben) Bács-Bodrog vármegye. A gyér délszláv lakosságú területre 1733-tól Mária Terézia, Majd fia, II. József magyarokat, szlovákokat, cseheket és németeket telepített. Bácska a 19. sz-ban a mocsarak lecsapolásával, kiváló löszös öntéstalajának köszönhetõen (bácskai feketeföld) igen értékes gabonatermõ vidékké lett. A Bácsalmástól délre elterülõ vidék az utolsó, még fennmaradt löszös területek egyike, egyben a - pusztai tölgyesekben egykor oly gyakori - gyapjas gyûszûvirág védelem alatt álló élõhelye (Bácsalmási Gyapjas Gyûszûvirág Termõhelye Természetvédelmi Terület).

Észak-Bácska egyik legjelentõsebb történeti emléke az ugyancsak Bácsalmás határában található, teljes épségben fennmaradt földvár (Kr. u. 4. sz.), ill. az egykorú halomsírok. Ugyanitt megtekinthetõ a Siskovits-kúriában kialakított helytörténeti gyûjtemény, vagy a Skorutyák család által 1879 óta mûködtetett kékfestõ mûhely is. A vidéken tett túrák során szinte valamennyi település szolgál a néhány jellegzetes, helyhez kötõdõ látnivalóval, nevezetességgel. Mélykúton Szvetnik Joachim ötvösmûvész és restaurátor Emlékházán kívül érdemes megtekinteni a Szt. Joachim Katolikus Helytörténeti Múzeumot, Jánoshalma sajátos mûemléke a Felsõ-Bácskai Mûmalom várra emlékeztetõ épülete. A Városi Könyvtár alagsorában helytörténeti kiállítást látható. Bácsborsódon áll a község szülötte, a modern mûvészet világhírû képviselõje, Moholy-Nagy László emlékmûve, ill. a barokk Latinovits-kúria (1767). Tompa nevezetessége az egykori Redl-kastély házi kápolnája helyén emelt neogótikus Szent Anna-templom, amely Zsolnay majolikával fedett tetejével a budavári Mátyás templomra emlékeztet. Végül érdemes megemlíteni Madaras község Tájházát, amely a bácskai népmûvészetbe, paraszti hátköznapokba enged betekintést.

Körös-Maros köze

A Dél-Alföld keleti részén fekvõ Körös-Maros köze a Tisza, a Körös, és Maros által határolt középtáj, Békés, Csongrád, és Jász-Nagykun-Szolnok megye területén. Kistájai közé tartozik a Csanádi-hát, a Békési-hát, a Csongrádi-síkság, valamint a Körösszög. Középsõ és délkeleti része a Maros hordalékkúpjának legmagasabb magyarországi része, amely a folyók felé fokozatosan alacsonyodik. Az Alföld más tájaihoz hasonlóan e vidéket is a hegyekbõl érkezõ, lelassuló folyók töltötték fel hordalékukkal, késõbb kanyargó mellékágaikkal, gyakori áradásaikkal a hatalmas erdõs pusztákat vízzel elárasztott ligetes, mocsaras területekké változtatták. A Körös-Maros közének nagy része ma már mezõgazdasági mûvelés alatt álló kultúrtáj, a természetes növénytakaró csak kisebb foltokban maradt fenn (tölgy-kõris-szil ligeterdõk, pusztai tölgyesek, bokorfüzesek, fzligetek, löszpusztarétek, mészkedvelõ homokpuszták, gyengén szikes homoki legelõk, sztyeprétek). Az egykori zsombékos vízi világ, ill. az erdõs puszták maradványainak, tájképi arculatának megmentése, a természetes élõhelyek megóvása érdekében hozták létre a tizenhárom különálló (köztük több szigorúan védett) területetbõl álló Körös-Maros Nemzeti Parkot.

A hajdani vízivilág maradványa a Túrkeve, Dévaványa, Bucsa, Ecsegfalva között elterülõ Dévaványai-Ecsegi puszták, mely a nemzeti park legnagyobb területi egysége, s egyben kiemelkedõen értékes része. A Berettyó vize táplálta a Kis-, és Nagy-Sárrét valaha itt elterülõ, egybefüggõ mocsárvidékét, amely 19. sz. közepéig a legnagyobb volt a Kárpát-medencében. Az Alföld átfogó vízrendezési munkálatai után a táj képe gyökeresen megváltozott: a lápok eltûntek, a dús füvû ártéri gyepek kiszáradtak, kialakult a vidékre jellemzõ szikes puszták mozaikja (tagjai közé tartozik a Dévaványai-Ecsegi pusztákon kívül a Kisbucsai legelõ, Udvarnoki gyep, Csejtpuszta, Kérsziget stb.). A Dévaványai-Ecsegi puszták két, eredetét és élõhelyeit tekintve is elkülönülõ részre tagolható. Az egyik a Hortobágy-Berettyó árterének kb. 20 km-es szakasza, amely a folyó szabályozatlan medrével, "zugokat" (Szõlõs-zug, Templom-zug, Tereh-zug, stb.) közrefogó sok kanyarulatával, a partvonulatok gyepeivel, erdeivel, a vízimadarak sokaságával máig leghûbb õrzõje a táj szabályozás elõtti állapotának. A másik az Ecsegfalva - Dévaványa térségében megmaradt szikes puszták mozaikja. A területet a Dévaványa körüli pusztákon élõ túzokállománynak köszönheti világhírnevét: ennek az Európában igen ritka, s így szigorúan védett madárfajnak a megmentése, ill. szaporítása érdekében alapították a dévaványai Túzokrezervátumot, mely az itt élõ kb. 400 túzok dürgõ-, és fészkelõhelye. A védett terület értékei és valamint az itt folyó természetvédelmi munka bemutatásának céljából hozták létre a Réhelyi Látogatóközpontot, ahol a szakvezetésen kívül szállás-, ill. kerékpárkölcsönzési lehetõség várja a turistákat. (A tanyaközpontokat idézõ majorban régi magyar háziállatokat tartanak hagyományos körülmények között).

Biharugra, Geszt, Körösnagyharsány, Mezõgyán, Zsadány községek határában terül el a nemzeti park egyik legváltozatosabb és legértékesebb területi egysége, a Kis-Sárrét. A fennmaradt õsi mocsárfoltok és a vadvizek helyén nagyjából egy évszázada létesítették azt a halastórendszert, amely még õrzi a régi táj jellegzetes növény- és állatvilágát (A terület felkerültek a nemzetközi jelentõségû vizes területek listájára, egyes részei fokozott védelem alatt állnak). A nagy szabad vízfelülettel rendelkezõ biharugrai halastavak (Begécsi, ill. Ugrai tavak) az ország második legnagyobb mesterséges halastórendszerét alkotják. Szomszédságukban napjainkig - csaknem változatlan állapotban - fennmaradt a sárréti vízi világ két utolsó hírmondója: a nedves, zsombékos, egyes helyein vízzel borított Ugrai-, és a Szõ-rét. A halastavak rendkívül gazdag madárvilága (halász-, és rétisas, kis lilik, nyári lúd, fekete-, és vörös nyakú vöcsök, kis-, és nagy kócsag, vadréce, gulipán, bíbic, kanalasgém, cankók, pólingok, nagy goda stb.) kitûnõen megfigyelhetõ a Biharugra melletti megfigyelõtoronyból. A tájképet a Geszt és Mezõgyán térségében található erdõk teszik még látványosabbá: e kocsányos tölgyesek, amelyeket még a Tisza-család telepített, több ritka madárfaj élõ-, és költõhelye (holló, darázsölyv, héja, békászó sas). A hely jelentõs kultúrtörténeti emlékeirõl, a geszti "régi temetõ" csónakos fejfáiról, ill. a nagyszerû angolparkkal övezett geszti Tisza-kastélyról (barokk-copf stílusú, 1772) is nevezetes. A Kis-Sárrét keleti határán elterülõ Bélmegyeri Fáserdõ a sziki tölgyesek és sziki erdõssztyeppek legnagyobb kiterjedésû hazai képviselõje. Különösen a Fás-puszta magányosan álló, többszáz éves kocsányos tölgyeinek, idõs vadkörtefáinak látványa idézik fel hitelesen a néhai erdõssztyeppek arculatát.

Az Orosházától délkeletre (Székkutas, Békéssámson, Kardoskút határában) található kardoskúti Fehértó igazi kuriózum szigorú védettségét geológiai, hidrológiai, ornitológiai és botanikai értékeinek megõrzése, fenntartása tette indokolttá. Ez a Dél-Tiszántúl legértékesebb, speciális vízutánpótlású szikes tava: az Õs-Maros egyik holocén-kori mellékágából alakult ki, s vízháztartásában ma is kiemelkedõen fontos szerepe van a mélyben történõ talajvízáramlásnak. Mai képe, nagy szikeseinek kialakulása elsõsorban a folyószabályozások következménye, a pusztarészek nevei (Fecskés, Kis-Bogárzó, Nagy-Bogárzó, Csomorkány) mind egykori tavak helyét jelölik. Lenyûgözõen gazdag a Fehértó, ill. a környezõ szikesek, tószéli rétek, füves tocsogók madárvilága (nagy- és kispóling, pajzsoscankó, gulipán, széki lile, bíbic, godák, vadréce, piroslábú cankó stb.). A terület a vizes, pusztai élõhelyhez kötõdõ vonuló madarak (vadlúd, daru) egyik legfontosabb megállóhelye az Alföldön (1979 óta a Ramsari Egyezmény hatálya alá tartozik). Különleges látványosság a dél felé tartó darvak vonulása októberben, ill. az ezzel egy idõben induló északi vadlúdvonulás - ekkortájt madarak ezrei népesítik be a tavat és környékét. A látogatók a Pusztaközpontban található Kardoskúti Múzeum (volt csendõrlaktanya) kiállításán ismerkedhetnek meg részletesebben a terület történetével, természeti értékeivel, növény-, és állatvilágával (A Fehértó és közvetlen környéke fokozottan védett, csak engedéllyel látogatható). Közelében, a Sóstói telepen található a Körös-Maros Nemzeti Park Igazgatóság magyar szürke szarvasmarha, racka-, és cigájajuh-állománya.

A vidék igencsak gazdag történeti, kultúrtörténeti emlékekben is. Az újkõkorban itt letelepedõ ún. Körös-kultúra népességének leletei, tárgyi emlékei az orosházi és a hódmezõvásárhelyi múzeumban találhatók A védett terület délkeleti szegletében állnak a török idõkben elpusztult Csomorkány mezõváros templomának még meglévõ romjai ("Csomorkányi templomrom", román, 12.-13. sz.), amely az Alföld egyik legjelentõsebb Árpád-kori mûemléke. Kardoskút környékén, az Aranyod õsfolyó mellett tárták fel Szilas település maradványait, templomát a 11. sz.-ban, földbe ásott lakóházait a 12. sz.-ban építhették. (A kis templom, a temetõvel körülvett ún. "Hatablaki kápolna" a 19. sz.-ban még állt). Ugyancsak a tájon egykor kanyargó Õs-Maros mentén alakultak ki a Kígyós-puszta kisebb erdõfoltokkal, mélyfekvésû laposokkal tarkított szikes gyepterületei. E Békéscsaba, Gyula, Kétegyháza által határolt terület fokozottan védett része a belvíztározóként mûködõ, hónapokig vízzel elárasztott Nagy-gyöp, mely a vízimadarak fontos élõ-, és vonulóhelye. A puszta keleti oldalát a szikes, ill. mocsaras tisztásokat rejtõ Nagyerdõ cseresei, tölgyesei szegélyezik. Számos - a Nagykunságban is gyakori - kunhalommal találkozhat a környék déli részét bejáró turista: ezek a neolitikum (újkõkor) és a népvándorlás kora között emelt mesterséges halmok hazánk legrégebbi kultúrtörténeti emlékei közé tartoznak. Egyeseket õrhelyként, másokat temetkezési helyként (pl. kurgánok) emeltek, késõbb õrhalmokként, határjelzõ halmokként szolgáltak, kiemelkedõ értéket képviselnek a rajtuk megmaradt érintetlen löszpusztai társulások is. A védett terület másik része a Szabadkígyós határában található grandiózus Wenckheim-kastély (neoreneszánsz, 1875-79), amely a kor híres építésze, Ybl Miklós tervei alapján épült. Jelentõs kultúrtörténeti emlék - egyúttal kedvelt turistacélpont - a kastély részben francia, ám döntõen angol mintákat követõ parkja. E tudatosan, nagy gondossággal kialakított tájképi kert a fásszárú fajok botanikus kerteket idézõ gazdagságával, az õshonos tölgyekkel, hatalmas platánokkal és vadgesztenyefákkal, mocsári ciprusokkal nyûgözi le a látogatót. A kastély, ill. a kastélypark, továbbá a majorság mûemlék magtára jelentõs kultúr- és gazdaságtörténeti értéket képviselnek. (Ez utóbbit szintén Ybl tervezte csakúgy, mint a klasszicista ókígyósi templom (1844) lábánál kialakított kriptát).

Egyedülállónak számító természeti értékek, és történelmi-kulturális látnivalók együttes jelenléte jellemzi a Körös- Maros Nemzeti Park többi területét is. A Kis-Sárrét nyugati szegélyén (a vésztõ-szeghalmi út mellett) fekvõ, a Holt-Sebes-Körös lefûzõdött kanyarulata által körülölelt Mágori domb és közvetlen környezete Mágor-puszta elnevezéssel lett a Körös-Maros Nemzeti Park területi egysége. Különleges botanikai értéke, hogy a lecsapolás elõtti idõket idézõ maradványfoltok - így a holtágak, ligeterdõk - jellegzetes társulásai, és a másodlagos tájformák (szikes puszták) növényzete viszonylag szûk térben tanulmányozhatók. Igazi nevezetessége azonban az ártér fölé magasodó, kettõs Mágor-halom, mely sokezer éves történelmével, ill. a régészeti feltárás bemutatásának módjával igazi kuriózum hazánkban (Csolt Monostor-Középkori Romkert és Történelmi Kiállítóhely). Maga a 9 m magas domb valójában az õskortól egymást követõ települések egyre halmozódó romjaiból, hulladékaiból telephalom, ún. "tell". A feltárás helyén létrehozott õskori bemutató kiállításnak köszönhetõen eredeti helyükön ("in situ") tekinthetõk meg a neolitikus, rézkori, és bronzkori telepleletek: a házak, hulladékgödrök, vermek, szabadtéri tûzhelyek, valamint az újkõkori és rézkori temetõrészletek, tárgyi emlékek. A látogatók elõtt feltárul az itt letelepedett népek mindennapi élete éppúgy, mint kultuszaik, hiedelemviláguk. A vele szemben lévõ dombon állt egykor az a monostor, amelyet a 10. sz-tól Békés megyét birtokló Csolt-nemzetség építtetett, s amelynek helyreállított romjai ma láthatók. A legkorábbi templomot - egy rotundát (körtemplom) - a 11. sz.-ban emelték, a 12. sz. elsõ harmadában épült a domb lejtõjén az U-alakú kolostor, s vele annak nagyméretû, háromhajós, román stílusú temploma, amelyet a század végén tágas bazilikává bõvítettek. A feltárások tanúsága szerint a dombon olyan rangos díszítményekkel ellátott épületek emelkedtek, amelyek az ország más részein csak királyi építkezések nyomán, vagy azok hatósugarában keletkeztek.

A restaurált monostorfalak alatt húzódó mûemlék Wenckheim-borospincében (1810-1812) a Mágori domb õskortól a középkorig terjedõ múltját, leleteit bemutató múzeumot rendeztek be. A Mágor-halom közelében kialakított szoborparkban a megyéhez, ill. az Alföldhöz kötõdõ tíz neves író, költõ (pl. Németh László, Féja Géza, Veres Péter, Sinka István) mellszobrát állították fel. A néhai csanádi táj változatos növény- és állatvilágának õrzõje a három pusztai foltból (Kopáncsi-puszta, Montág-puszta, Királyhegyesi puszta) összetevõdõ Csanádi puszták terület. Löszös, folyóvízi hordalékkal keveredett öntéstalaját (csernozjom), amely a legjobbak közé tartozik Magyarországon, mára sok helyütt feltörték, mezõgazdasági mûvelés alá vonták. Az alacsony fekvésû, magas talajvízszintû hátakat borító löszpusztarétek így csak nyomokban maradtak fenn. A hajdani nagy mocsarak helyén nádasokkal, tavi kákásokkal övezett idõszakos állóvizek alakultak ki (Liliomos-mocsár), melyek több ritka madárfaj költõ-, vagy éjszakázóhelye (bölömbika, barna rétihéja, függõcinege, nádi sármány, kékes rétihéja, réti fülesbagoly). A nemzeti park területén kívül, a Királyhegyesi-puszta nyugati oldala mellett fekszik a Csikóspusztai-tó, amely a kardoskúti Fehértó mellett a tájegység utolsó, természetes állapotban megmaradt szikes tava. A Csanádi puszták nedves kaszálói (pl. Montág-puszta) számos madárfaj átvonulóhelyeiként ismertek. A terület kultúrtörténeti értékei között kiemelkedõ értéket képvisel a Kopáncs-pusztától délnyugatra található, a Száraz-ér néhai partjának kis dombján emelkedõ kopáncsi templom. A hajdani Mezõkopáncs elsõ, 11. sz.-ban emelt román stílusú templomát a 13. sz-ban gótikus stílusban átépítették, és a 15. sz-ig (a falu pusztulásáig) használták. (Helyreállítását 1933-35 között végezték). A hely jelentõs mûemléke a Blaskovics-család Csikóspusztai-tó melletti kriptakápolnája is. A Szentes és Szarvas között fekvõ Cserebökény korábban a Körös mellékereivel behálózott, áradáskor elöntött mocsaras területe volt.

A pusztai tájképen kívül az õsgyepek, mocsarak és a különleges madárvilág megõrzése tette indokolttá e terület fokozottabb védelmét (Cserebökényi puszták Tájvédelmi Körzet). Északi része mocsarak, tavacskák által közrefogott, kiszáradt ártéri rétjeivel még most is õrzi nyomokban a korábbi ártéri jelleget, déli részét - fõként csapadékos években - inkább nagy kiterjedésû szikes mocsarak és rétek foglalják el. AVeker-ér egyik szép kanyarulatában állnak a középkorban elpusztult Ecser falu 15. sz-i templomának romjai (Szentes egyetlen középkori mûemléke). Igen jelentõs természeti értéket képvisel még a Csorvási löszgyep, ahol Magyarország legritkább és legveszélyeztetettebb növényritkasága, az erdélyi hérics él (Románián kívül egyetlen elõfordulási helye ismert még a világon: a Körös-Maros Nemzeti Park), az érintetlenül fennmaradt Tormapusztai löszgyep, ill. annak kiemelten védett földikutya-állománya, valamint a Nagytatársánc többezer éves õsgyepe. Nemcsak természeti, de turisztikai értékeik miatt is különleges figyelmet érdemelnek a Dél-Tiszántúl folyói, folyóvölgyei. A Hármas-Körös több, mint száz kilométeres szakaszon húzódik Gyomaendrõdtõl egészen a Tiszáig, a csongrádi torkolatig, ártere több város és település határát is magába foglalja.

A Körös-völgy csendes holtágai, a hullámterek gazdag madárvilágnak helyet adó tocsogós-lápos részei, az árterek festõi, helyenként áthatolhatatlan területei, festõi nyár-, ill. kõris-tölgy-szil ligetei, rekettyefüzesei mind egyedi élményeket tartogatnak, s kiváló kiránduló-, és pihenõhelyül szolgálnak. Különleges szépségû tájképi környezet jellemzi a Tisza galériaerdõkkel kísért déli szakaszát is, amelynek talán legmegragadóbb része a Csongrád megyei Mártély és környéke: holtágak, morotvák, nedves rétek, rekettyések, mocsaras, tocsogós területek következnek egymásra a folyó 10 km hosszú, helyenként négy km-re kiszélesedõ árterén. A vidék a tavaszi, nyár eleji áradások alkalmával gyakran teljesen víz alá kerül, s annak levonulása után jóformán járhatatlan lápi világgá alakul. A Mártélyi Tájvédelmi Körzet három, egymástól nagymértékben különbözõ részbõl áll. Az északi Mártélyi-holtág, ill. az általa körbeölelt Ányás-sziget házakkal, nyaralókkal beépített, mozgalmas üdülõterület. Tõle délre található a Kutyafenék, majd a szinte érintetlen Körtvélyesi-holtág és sziget, ill. a Barci-rét következik. A szeszélyes, és vad Maros csak igen rövid szakaszon folyik magyar területen, de még itt is gyakran épít helyüket változtató zátonyokat, kis szigeteket, partját vadregényes, nehezen járható fûz-nyár-, ill. keményfa-ligeterdõk kísérik. Ártere ritka növény- és madárfajok élõhelye (a Makó-Landori erdõk védettek). A Hármas-Körös mellett fekvõ települések közül a román határhoz közeli Gyomaendrõd valósággal fürdõvárosnak számít (Liget-strand, szabadstrandok), turisztikai határában nem kevesebb, mint 16 holtág található. 18.-19. sz-i mûemlékein (templomok, Városháza) kívül a város fõ nevezetessége a Kner Nyomda (al. 1882), ill. a Kner-házban berendezett Nyomdaipari Múzeum, ill. a Vidovszky Béla Helytörténeti Gyûjtemény.

A patinás mezõváros, Szarvas már a középkorban is fontos átkelõhely volt, a 18. sz-ban itt alapította meg Tessedik Sámuel Európa elsõ mezõgazdasági iskoláját. Mûemlékei (Evangélikus ó-, és újtemplom, róm. kat. templom, Mittrovszky-kastély, Árpád Szálló) közül legjelentõsebb a Holt-Körös partján álló Csáky-Bolza-kastély (parkja, az Anna-liget védett). A gr. Bolza Pál által létrehozott "Pepi-kert" volt a világhírû Arborétum elõdje. A város a hazai szlovákság egyik központja (Szlovák Tájház, szlovák iskola). Szarvason található a Körös-Maros NP látogatóközpontja is. A szomszédos Békésszentandrás holtágai (Siratói Holt-Körös; Szarvas-Békésszentandrási Holt-Körös) kedvelt üdülõ-, és kirándulóhelyek, utóbbi egyes részei természetvédelmi területek (Anna-liget, Szarvasi Arborétum), Hármas- Körös duzzasztója horgászhelyként népszerû. A község határában áll a Gödény-halom - ez a legnagyobb kunhalom Békés megyében, sõt egész Magyarország területén. A Tiszához közel, a Kurca-folyó partján fekvõ Szentes évezredes múltú település, sokáig Csongrád megye székhelye volt. Nemcsak környékének természeti értékei, de szép, parkokkal, mûemléki épületekkel díszes belvárosa (ref. Nagytemplom, róm. kat. (Szt. Anna-) templom, Megyeháza, Károlyi-kastély, Koszta József Múzeum [Széchenyi-liget]) is figyelmet érdemel, kiváló strandja, termálfürdõi (Szentesi Sport és Élményközpont, Termál Gyógyfürdõ) sok látogatót vonzanak.

A Tiszához ugyancsak közel fekvõ Hódmezõvásárhely a neolitikum óta lakott hely, a 19. sz. végén az ország 4. legnagyobb városa volt. Legjelentõsebb egyházi-,és középületeit a 18.-19. sz-ban emelték (ref. Ótemplom, ref. Ókollégium, Ortodox templom, róm. kat. Zárda, Zsinagóga, Városi Bíróság, volt Nagytakarék, Fekete Sas Szálloda, Görög-, Lotta-, Tárkány-Szûcs-, Simon-, Genersich-palota, Posta, stb.), ekkor alakult ki központjának mai arculata is. Az eklektikus, monumentális toronnyal épült Városháza a maga nemében a legnagyobb hazánkban. Múzeumain kívül (Tornyai János Múzeum, ill. Emlékpont, Holokauszt-múzeum, a város híres fazekasságából ízelítõt nyújtó Csúcsi Fazekasház) jelentõsek a népi építészet emlékei is (Ótemplomi magtár, Árpád utcai Tájház, Samu-ház, Kopáncsi Tanyamúzeum, Papi-féle szélmalom). A Dél-alföldi Régió egyik legismertebb települése, kulturális, turisztikai-idegenforgalmi központja a Fehér-Körös partján fekvõ Gyula. Gótikus várkastélya (1403-45) hazánk egyetlen ép síkvidéki téglavára, hangulatos belvárosa barokk, klasszicista, és historizáló épületeivel (Harrucken-Wenckheim-Almásy-kastély, volt Megyeháza, róm. kat. templom, Százéves cukrászda, Ladics-ház) utánozhatatlan hangulatot áraszt.

A város legfõbb vonzerejét mégis az Almásy-kastély védett õsparkjában létesített Várfürdõnek, az Alföld egyik legkorszerûbb strand-, és gyógyfürdõjének köszönheti. Gyula a magyarországii románok kulturális központja. Békés megye névadója, Békés városa a Csolt-nemzetség õsi földvárán kívül leginkább görög ortodox templomáról, háziiparáról (kenderfeldolgozás, kosárfonás), gyógyfürdõjérõl, ill. a dánfoki üdülõközpontról nevezetes. A megye jelenlegi központja, Békéscsaba jelentõs közlekedési, ipari, ill. kulturális és oktatási központ (Jókai Színház, Tevan Nyomda, Tessedik Sámuel Fõiskola Gazd.-i Kara). A fiatalkorát itt töltõ festõóriás, Munkácsy Mihály emlékét, nevét Békéscsaba több látnivalója is õrzi (Munkácsy Mihály Emlékház [Steiner-Omaszta-kúria], a megye történelmi múltját, kulturális, néprajzi értékeit bemutató Munkácsy Mihály Múzeum). Építészeti emlékei (evangélikus kis- és nagytemplom, evangélikus gimnázium, Városháza) mellett különlegességnek számít a Kossuth-díjas Schéner Mihály festõmûvész által megálmodott Meseház. (A városban található a Szlovák Közt. Fõkonzulátusa is). A megye harmadik legnagyobb városa, Orosháza határában, a védett Gyopáros-tó partján található az "Alföld gyöngye" néven ismert híres üdülõhely, Gyopárosfürdõ ( élményfürdõvel, ill. szakorvosi ellátást nyújtó Gyógyászati Központtal). Mezõhegyes a hazai lótenyésztés több évszázados múlttal büszkélkedõ, kiemelkedõ jelentõségû központja, nemzetközi lovas rendezvények helyszíne. A románok lakta Méhkerék a magyarországi románság élõ néphagyományainak, népi kultúrájának õrzõjeként tett szert országos ismertségre. A Dél-alföldi Régió legnagyobb városa, egyben központja Szeged, hazánk egyik kiemelt jelentõségû gazdasági, kulturális, tudományos, oktatási centruma.

A Tisza és a Maros találkozásánál épült településen múzeumok, jelentõs mûemlékek sorát tekintheti meg a látogató (gótikus Ferences-templom és kolostor, Dóm-tér a Fogadalmi templommal, Demeter-toronnyal, ill. Püspöki palotával, Hõsök Kapuja, stb.). Fontos kulturális intézményei (Szegedi Nemzeti Színház, Móra Ferenc Múzeum), Nagyszámú látogatót vonzanak hagyományos, és újabb kulturális rendezvényei (Szegedi Szabadtéri Játékok, SZIN, Tavaszi , ill. Õszi Kulturális Fesztivál, Szegedi Kamarazenei Fesztivál, Szõregi Rózsaünnep) is. A Szegedhez közeli Óföldeák egyedülálló nevezetessége a 16. sz. elején fallal és bástyákkal megerõsített gótikus erõdtemplom (1400 k.). Makó a vörös és fokhagymatermesztõk és kereskedõk városaként lett közismert. Központjának régi (Városháza, Korona szálló, Bérpalota), és új épületei (pl. Makovecz I. "Hagymaháza") ma is tehetõs, fontos szereppel bíró városnak mutatják. A környezõ falvak egyikében, Kiszomboron látható az ország egyik legszebb (hatkaréjos alaprajzú) középkori körtemploma, a 13. sz. elejérõl származó "Rotunda". A Dél-Alföld legnagyobb szabású, tömegeket vonzó programjai közé tartozik a már említett Szegedi Szabadtéri Játékok, Szegedi Ifjúsági Napok, valamint a Gyulai Várszínház elõadásai. A Dél-Tiszántúl mezõgazdasági, kulturális, gasztronómiai tradíciói hívtak életre számos nagy sikerû, immár hagyományteremtõ rendezvényt (Makói Nemzetközi Hagymafesztivál, Békéscsabai Kolbászfesztivál, Gyulai Pálinka és Kisüsti Fesztiválra, Nemzetközi Tiszai Halfesztivál [Szeged], Orosházi Kenyérünnep, Szarvasi Szilvanap, Medgyesegyházi Dinnyefesztivál, Gyomaendrõdi Sajt, -és Túró fesztivál, Madzagfalvi Napok [Békés]).