Hullámzó, völgyes dombvidék, kristálytiszta, füzesek között futó patakok, vadvirágos rétekkel, üde legelõkkel váltakozó végtelen fenyvesek, tölgyerdõk, a dombhátakon megbúvó apró települések - a beszámolók leggyakrabban e szavakkal festik le elterülõ a Vas megye délnyugati sarkában fekvõ Õrséget. Valójában a puszta leírás nem adhatja vissza maradéktalanul az Õrségi táj háborítatlan és meghitt szépségét, titokzatosságát: "amolyan zug, erdõország-féle”, zárt, önálló életet élõ és befelé forduló, archaikus világ ez - a szó legnemesebb értelmében. Noha magán viseli az itt lakók sok évszázados, tájat átformáló tevékenységének nyomát, e vidék a természet és ember egymásra utaltságának, lépten-nyomon megmutatkozó szelíd összhangjának élõ bizonysága, s mint ilyen, talán a legutolsók egyike Magyarországon.

Nem csak a természeti környezet, a tradíciók tisztelete is jellemzi az itt élõ népességet, a gyepûvidék büszke „õrállóinak” utódait, akik amint a múltban, úgy ma is - rendületlenül orzik hagyományaikat, õsi forrásokból táplálkozó, önálló, sajátos kultúrájukat.

Földrajzi értelemben az Õrség kistáj a Nyugat-magyarországi-peremvidéken: a Rábavölgy, az országhatár és a Pinka-völgy torkolati szakasza között elterülõ teraszos, völgyekkel felszabdalt, pliocén agyagos, homokos üledékekbõl álló dombsági terület. Az egykori Õs-Dráva és az Õs-Rába által szétterített hordalékkúpokat az eróziós folyamatokon (derázió, defláció) kívül az Alpokból lefutó folyók (Pinka, Ikva, ill. Kerka, Szala (Zala), Rába) felszínformáló munkája alakította a mai, patakvölgyek tagolta dombvidéki tájjá. Mérsékelten hûvös és nedves terület, sok csapadékkal, melynek éghajlatát erõteljesen meghatározza az Alpok közelsége. A szubalpin klímának köszönhetõen növényföldrajzilag is az alpesi flóratartományba tartozik, legjellemzõbb erdõtársulásai az erdeifenyvesek, jegenyefenyves-lucosok, fenyõelegyes tölgyesek, hegyvidéki bükkösök és a gyertyános tölgyesek. Az Õrségi táj egyik különlegességét, látványelemét éppen a nagy, összefüggo, alhavasi jellegû erdõségek jelentik (területének mintegy 72 %-át erdõ borítja), a fennmaradó részek leginkább mûvelés alatt álló legelõk, kaszálórétek. Az Õrség nem csak földrajzi, de florisztikai és faunisztikai szempontból is határozottan elkülönül a környezõ tájaktól. Számos ritka növényfaj otthona (boroszlán, füles fuz, csarab, kakasmandinkó, körtike, saspáfrány stb.), erdõségeiben gyakoriak a menyétfélék, a vadmacska, jelentõs gímszarvasállománya. A fenyõerdõk jellegzetes madara, a siketfajd amely igen rosszul tûri a zavarást hazánkban utoljára ezen a vidéken fészkelt. Az Õrséget a vizek, ill. vizes élõhelyek meglepõ gazdagsága jellemzi, a források, patakok sokaságán (Hársas-, Lapincs-, Szoce-, Vadása-patak), természetes, ill. visszaduzzasztott tavain (Vadása-tó, Barkás-tó, Himfai-tó) kívül kitüntetett figyelmet érdemelnek a völgytalpak tõzegmohás láprétjei, dagadólápjai. Igazi unikumnak számít a szocei láprét, a Szala (Zala), a Hársas- és a Gvajka-patak vízfolyásait kísérõ tõzegesek, valamint a Szalafõ és Farkasfa között található Fekete-tó (e dagadóláp nem kevesebb, mint tíz köztük több jégkorszaki reliktum - tõzegmoha faj élõhelye). Természeti értékeinek védelme és megõrzése érdekében létesítették 2002-ben nagyrészt az Õrségi-és a Szentgyörgyvölgyi Tájvédelmi Körzet összevonásával az Õrségi Nemzeti Parkot, amely az Õrségen kívül magába foglalja a Vend-vidéket, a Belsõ-Õrséget és a Szentgyörgy-völgyet is.

Az Õrség úgy él a köztudatban, mint sajátos és önálló kultúráját a mai napig változatlanul megõrzõ történelmi-néprajzi táj, melynek „nevében, történetében rejlik identitása, önazonossága”. Méltán tekintik Magyarország legõsibb vidékének: az Õrség hazánk egyetlen tájegysége, amelynek lakói a honfoglalás idõszaka óta folyamatosan ugyanott, egy helyben élnek. Eredetileg összefüggõ, végeláthatatlan erdõségek borították a vidéket erre a települések nevei (Budafa, Farkasfa, Keménfa) is utalnak-, amely kiválóan alkalmas volt a határt jelölõ természetes védvonal, a gyepû kialakítására. Kezdettõl a „nyugati kaput” védõ õrvidék volt (innen ered az „Õrség” elnevezés), az Árpád-korban letelepített magyar, ill. besenyõ és székely õrállók saját fegyvereikkel és költségükön látták el a határbiztosítás feladatát. Az Õrvidék települései hasonlóan a Székelyföldhöz számos elõjoggal rendelkeztek, nem csak a vármegyéktõl voltak függetlenek, de adó-és tulajdonjogi kiváltságokat is élveztek. Ha nem is voltak nemesek, de semmiféle jobbágyi kötelezettség nem terhelte õket. Legfõbb elöljárójuk az õrnagy (vagy ispán) volt, aki tizenkét esküdttel elöljáróval látta el a közigazgatási, bírói feladatokat. A határispánság egykori székhelye, Õriszentpéter ma is a tájegység központja. (A legrégibb okmány, mely az "Õrség" szervezetérõl bõvebb részleteket nyújt, V. István király 1270-ben kelt szabadalom-levele.

Érdekesség, hogy az egykori királyi kiváltság levelekben így pl. IV. László 1280-ban kelt adomány-levelében - feltüntetett õrállók családnevei ma is élõk, ill. a csaknem ezer évvel ezelõtt írottakkal azonosak). A 18 Õrségi község a középkor vége, azaz a tényleges határvédõ szerep megszûnte után is megõrizte, sõt többször megerõsíttette igazgatási autonómiáját, kiváltságait. Csupán a 17. sz. végén tudták lakóit a Batthyányak jobbágysorba kényszeríteni, melyrol Nemes-Népi Zakál György 1818-ban írt könyve, az "EÕrséghnek Leírásá" is megemlékezik. Ebben a nevezetes mûben amely Magyarország elsõ tájmonográfiája ízes, archaikus magyar nyelven, érzékletesen számol be nem csupán a vidékrõl és történetérõl, de lakóinak szokásairól, sot nyelvhasználatáról is. Az Õrség legtöbb helysége ún. szeres település, amely dombtetõkre épült „szerekre”, azaz kis házcsoportokra tagolódik. A letelepedõ szabadalmas õrállók egykor a mocsaras völgyek szélén, a középkor végétõl a dombok tetejének fáktól megtisztított „irtványán” emelték lakóépületeiket. A lakóhely kiválasztásában éppúgy a védelmi szempontok érvényesültek, mint az épületek kialakításában. Az Õrség népi építészetének jellegzetessége az ún. kerített ház, amelynél a lakó-és gazdasági épületek kisebbfajta erõdítményként fogják közre a belsõ udvart. Az Õrség hagyományos, archaikus vonásokat õrzõ épülettípusa az egyterû „füstös ház”, és az emeletes terménytároló kamra, a „kástu”. A vízellátást a házak melletti kis tavak („tókák”) biztosították. A házcsoportokat pedig gyuruként övezték a belterjesen mûvelt földek, ill. az égetéses-irtásos muvelési terület. Az egy-egy család lakóhelyéül szerek nagy része már a 12-13. sz.-ban kialakult, s még a 20. sz.-ban is többnyire rokonok lakták. E szeres településforma, ill. az Õrség népi építészetének (csonkakontyos lakóház, „lábos” istálló, emeletes kástu stb.) kivételes jelentõségû emléke a skanzenként mûködõ, mûemléki védettséget élvezõ szalafõi Pityerszer. Az Õrségi tájhoz elválaszthatatlanul hozzátartozó haranglábak legszebb példája a pankaszi ún. „szoknyás harangláb”. A középkor kevés fennmaradt emléke közül messze kiemelkedik Velemér román kori temploma: belsõ terének 14. sz.-ból származó freskói a magyarországi gótikus festészet kimagasló alkotásai.

Az Õrségben ma is változatlanul élnek a hagyományos népi mesterségek, így a zsuppkötés, kosárfonás, szalmafonás („kópickötés”), de mindenekelõtt a fazekasság („gerencsérek”). A Belsõ-Õrség községeiben, Magyarszombatfán, Gödörházán ma is számosan ûzik ezt az évszázados hagyományokra visszatekintõ mesterséget.
A természeti és kultúrtörténeti látnivalókon túl az Õrség mindenekelõtt a kivételes és változatos szépségû táj élményével, ritka nyugalmával ajándékozza meg a látogatót. A pihenés, kikapcsolódás számtalan formája között válogathatnak az idelátogatók, az erdei túrák, a lovaglás, a vízitúrák kedvelõi éppúgy megtalálhatják számításukat, mint a vadászatnak hódolók. A Vadása-, a Himfai- és a Felsõmaráci-tó nemcsak kedvelt kirándulóhely, de a horgászat szerelmeseinek is valóságos paradicsoma.