Országismertetõ
Az ún. Maghreb-országok közé tartozó Tunézia Észak-Afrikában, az Atlasz vidékén fekszik, keletrõl Líbia, nyugatról Algéria, északról-északkeletrõl a Földközi-tenger határolja. Északi részén az Algériából átnyúló Tell-és Szaharai-Atlasz hegyláncai húzódnak, utóbbi hordozza az ország legmagasabb csúcsát (Dzsebel-Sambi, 1544 m). Az Atlasz vonulatai fogják közre a Medzserda-folyó medencéjét, tõle északra pedig a Tuniszi-öböl termékeny síksága terül el. Algéria középsõ része platószerû hegyvidék, amely kelet felé Száhelben, illetve a Gábeszi-öböl síkságában folytatódik. A Szaharai-Atlasz délen éles – domborzati növényzeti, éghajlati – határral különül el a Szaharától. Az ország területének közel felét elfoglaló szaharai tájat északon sottok – kiszáradt vagy idõszakos sós tavak –, oázisok, homokbuckák tarkítják. (A sottok küzül legnagyobb a Dzseríd-sott és a Fedzsádzs-sott). A Földközi-tenger partvidékén és a Tell-Atlaszban a mediterrán éghajlat uralkodik, a tél egyhe, csapadékos, a nyár forró. Legjelentõsebb folyója, a Medzserda völgye már kevesebb csapadékot kap, a Száhel száraz sztyepvidékét pedig kontinentális éghajlat jellemzi. Közép-és Dél-Tunéziában, valamint a sottok vidékén alig hull esõ, ezeken a tájakon jellegzetes só-és homoksivatagok alakultak ki. Tunézia gazdasága fõként az 1990-es évektõl indult dinamikus fejlõdésnek. A szántó-és kertterületek legtöbbjét öntözi, délen csak az oázisokban lehetséges a mezõgazdasági termelés. Ásványkincsekben viszonylag gazdag (kõolaj, földgáz, vasérc), foszfáttermelése világgazdasági jelentõségû (a negyedik legnagyobb kitermelõ). Az ipari termelés mellett (acél-, gép-, kénsavgyártás, vegyipar, elektronika, stb.) gazdaságának fontos ágazata a turizmus: az Atlasz-vidék országai közül Tunézia idegenforgalma a legjelentõsebb. Ugyancsak fontos bevételi forrást jelentenek a külföldön élõ algériaiak hazautalásai (több százezren dolgoznak vendégmunkásként az olajban gazdag arab országokban). Nagyobb városai: Tinisz, Szfáksz, Ariana, Szúsza, Kairuán, Gábesz, Binzert.
Tunézia tájain már a történelem elõtti idõkben megtelepedett az ember, ezt bizonyítják a Bou-Hedma rezervátumban talált, tízezer évesnél idõsebb kovakõ szerszámok, illetve dolmenszerû síremlékek. Területén az ókorban berber törzsek népesítették be, partvidékén pedig a Kr. e. 1 évezredben a föníciai hajósok alapítottak gyarmatvárosokat. Így a mai Tunisztól északkeletre a libanoni Türosz lakói (a legenda szerint Türosz király lánya Elissa, avagy Dido királynõ), alapították meg Karthágót (Kr.e. 824 vagy 753, föníciai nevén Kart Hadasht [„Új város”]), amely hamarosan a Pun Birodalom központja lett. A punok a Kr. e. 6. sz.-ban a szicíliai görögökkel vívtak háborút, s uralmuk alá vonták a Földközi-tenger nyugati felét. Hasonló igényekkel lépett fel a felemelkedõ Róma, amely a 3.-2. sz.-ban a három pun háború során megsemmisítõ vereséget mért a birodalomra (záróakkordja Karthágó lerombolása volt Kr. e. 146-ban). A terület északkeleti része a római Africa provincia része lett. Kr. u. 429-ben Geiserich vezetésével a tengeren átkelõ vandálok hódították meg a térséget, a Vandál Királyság székhelye a néhai Karthágó helyén alapított Colonia Iulia Carthago lett. I. Justinianosz bizánci császár hadvezére, Beliszariosz 533-ban visszahódította a területet. A Keletrómai Birodalomhoz került Africa provincia arab meghódítása a 2. kalifa, I. Omar uralkodása idején kezdõdött (7. sz. közepe), de a bizánciak és a berberek felett csak 698-ban arattak végsõ gyõzelmet. Az Omajjádok, majd az Abbasszidák után a málikita szunnita Aglabidák uralták a tartományt. Ez utóbbi fejedelemséget a Fátimidák döntötték meg. A 10. sz-ban a kormányzással megbízott berber hadvezérük megalapította a Zíridák dinasztiáját, amely a fátimida Kairóval szemben a bagdadi kalifa fennhatóságát ismerte el. A Fátimidák a nomád arab Banu Hilál törzseket küldték ellenük pusztító büntetõhadjáratra, akiket a nyugatról érkezõ berber Almohádok semmisítették meg a szitifi ütközetben (1152). Ekkor került került a Tunisz központú tartomány élére a Hafszida-dinasztia, uralmuknak 1574-ben az oszmán-török hódítás vetett véget. A hatalmat elõbb dejek (török katonatisztek), a 17. sz. közepétõl a Murádi bejek, majd a Huszajnidák gyakorolták a hatalmat - utóbbiak egészen a köztársaság kikiáltásáig (1952). A 19. sz. elejétõl az életbe léptetett reformok nyomán az ország gyorsan modernizálódott, ám pénzügyileg 1868-ra teljes csõdbe ment. Az 1878-as titkos angol-francia megállapodást követõen 1881-ben francia csapatok szállták meg, s protektorátusi szerzõdést kötöttek. A 19. sz. végétõl kibontakozó nacionalista mozgalmak, majd a megalakuló Desztúr párt (1920) az egyre radikálisabban adtak hangot az önállósulási törekvéseknek, amely az 1950-es évek elején kezdõdõ fegyveres harcokban csúcsosodott ki. Tunézia 1856-ban vált függetlenné, a következõ évben eltörölték a királyságot, és kikiáltották a köztársaságot. Az 1970-es politikai instabilitása (diáklázadások, politikai perek, iszlamista zavargások), és az 1980-as évek súlyos gazdasági nehézségei után, az 1990-es években kezdõdött meg az ország látványos fejlõdése. Politikai életének fõ vonása Zin el-Abidin Ben Ali elnök hatalomra kerülése óta (1987) a baloldali és iszlamista erõk egyensúlyát fenntartó középutas politika, amely határozott nyugati orientációval, egyben belsõ stabilitással párosul.
Tunézia nevének hallatán rendszerint Karthágó romjai, mediterrán tengerpartok, szaharai homokdûnék, dromedárjaikon nyargaló berberek, római kori mûemlékek képe elevenedik meg képzeletünkben. Az idegenforgalmat kiemelten kezelõ ország tudatosan épít erre az imázsra, nem kis részben ennek köszönheti, hogy az utóbbi évtizedekben az észak-afrikai régió egyik leglátogatottabb turistacélpontjává lett. A keleti partvidék, a „tunéziai riviéra” nagyszerû homokos tengerpartjain elegáns, kertekkel övezett szállodák sorakoznak, városait, üdülõhelyeit (Nabeul, Hammamet, Sousse, Monastir, Port el Kantaoui, Skanes, Mahdia) charterjáratok kötik össze Európával. E változatos domborzatú, éghajlatú, növény- és állatvilágú, rendkívül gazdag történelmi múlttal büszkélkedõ terület számos meglepetést tartogat az idelátogatók számára. Nyolc nemzeti parkja közül elsõ helyen említendõ a Tunézia középsõ részén, a Szaharai-Atlasz délkeleti vonulatai között található Bou-Hedma Nemzeti Park. Itt maradt fenn Észak-Afrika utolsó szavannafoltja, ahol a turista ma is rátalálhat az ernyõ alakú akáciák árnyékában legelészõ antilopcsordákra, láthat mendeszantilpokat, észak-afrikai passzánt, dorcasz-gazellát, vagy éppen struccokat. A hatalmas erdõkkel borított Észak-Tunézia manapság is viszonylag ismeretlen a turisták körében. Az Orbata Nemzeti Parkon kívül e vidék fõ nevezetessége a Cap Bon-félsziget meredek szikláival, narancs-és citrusligeteivel, olajfáival, valamint az Ichkeul-tó és a környezõ mocsarak (Ichkeul Nemzeti Park), mely a Földközi-tenger vidékének harmadik legnagyobb vízimadár-rezervátuma (1980-tól a természeti világörökség része). Dél-Tunéziában a szaharai túrák során megcsodálhatjuk a berberek barlanglakásait Matmatában, Kebilit, Dzseríd-sott sós sivatagát, a „Szahara kapujának” is nevezett Douz városát. Igazi különlegesség Észak-Afrika legnagyobb szigete, Dzserba: hivatalosan Tunéziához tartozik, ám kultúrájában, szokásaiban, sõt építészetében is teljesen külön világ. Remek strandjai nyaralók sokaságát vonzzák, amelyek – miután a sziget az ország legdélebbi részén fekszik - egész évben alkalmasak a fürdõzésre. Tunézia – talán nem túlzás ezt állítani – Észak-Afrika látnivalókban leggazdagabb országa, ahol a különbözõ történelmi korok (nem ritkán kuriózumnak számító) építészeti, mûvészeti, kulturális emlékeinek sokasága maradt fenn napjainkig. A Tuniszi-öböl partján fekvõ Tunisz látnivalókban (Olajfa-mecset, Tourbet el Bey, el-Kszar-mecset, Kaszba-mecset, Szídi ben Arusz-mecset és mauzóleum, Hammúda pasa-mecset, esz-Szlímán-medresze, Tengeri Kapu, Souq l-Attarine [parfümkészítõk utcája]) bõvelkedõ óvárosa (Medina) a világörökség része. A néhai Karthágó ma Tunisz elõvárosa, a híres város legjelentõsebb emlékei a Byrsa-dombon (itt áll a Bardo Múzeum), és a Carthage-Salammbo negyedben láthatók, máig fennmaradt a kör alakú pun kikötõ és a római korból származó Antonius Pius fürdõ (a romok 1979-tõl a világörökség részei). Tunisz mellett található az andalúzok által a 13. sz.-ban alapított, festõi Sidi Bou Said. Ugyancsak a világörökségi listán szerepel a „keleti tengerpart fõvárosa”, Sousse Medinája (Ksar Er Ribat, Nagy Mecset, Kasbah, ókeresztény katakombák). Az Oued Khalled völgyében fekvõ, mezõkkel, olajfaligetekkel övezett Dougga (Thugga), a „tunéziai Pompei”Afrika legjobb állapotban fennmaradt ókori római városa (Capitolium, Ataban numida fejedelem síremléke, színház, Septimus Severus diadalíve; 1997 óta a világörökség része). A Sousse közelében fekvõ Kairouan Tunézia „legszentebb városa”, az arab kultúra, mûvészet és tudomány központja, sõt: Mekka, Medina és Jeruzsálem után az iszlám negyedik szent városa is, ahová évrõl évre muszlimok ezrei zarándokolnak. Fallal övezett óvárosa (benne: Sidi Qba [v. Nagy] -mecset, Sidi Sahbi (v. „Borbély”) -mecset, el Maalek-mecset, Sidi Abd el Kader, Sidi Amor Abbada, és Sidi Abid el Gharian zawia-ja, aglabida medencék, stb.) a világörökség része. A manapság csendes kisváros El Dzsem az egykori – s máig feltáratlan - római település, Thysdrus romjaira épült. Itt emelkedik az a világhírû, nagyságában csak a Colosseumhoz mérhetõ római kori amfiteátrum, amelyet méltán sorolnak egész Észak-Afrika leghíresebb nevezetességei közé. Nem maradhat ki a nevezetességek felsorolásából a Cap Bon sziklacsúcsain álló Kerkuane pun város és nekropolisz (a kulturális világörökség része), a hatalmas pálmaligetekkel körülvett Tozeur, a misztikus szúfizmus egyik utolsó fellegvára, a szent város, Nefta, az õsi zsinagógájáról híres (zarándokhelyként is jelentõs) La Ghriba, vagy a déli területek központja, Sfax. A tunéziai utazás kihagyhatatlan eseménye a sikátorokkal, zegzugos szûk utcákkal teli óvárosokban a bazár meglátogatása: hatalmas, lenyûgözõ labirintus, kelei lüktetésû, zsúfolt és lármás, mesés gazdagságban ontja az aranyékszereket és díszes rézedényeket, az egzotikus fûszereket és illóolajakat, a tevebõr táskákat és kéziszõtteseket, dobokat és kerámiákat - megszámlálhatatlan portéka kusza kavalkádját.
|
